négy

4;

Talán a korom miatt, de rettentően izgultam, mikor elindultam otthonról. A tenyerem izzadt, és kicsit nehezen kaptam levegőt, ami vészesen emlékezettet az évekkel ezelőtti légszomjamra. Nem lehetek most rosszul! Végül sikeresen eljutottam a parkig, ahol már várt. Ahogy rám mosolygott, láttam mennyire megkönnyebbült. Talán azt hitte, nem jövök el? Lefékeztem mellette.

– Mutatom az utat, oké? – Bólintottam, és figyeltem, ahogy elém lendül. Még mindig a munkaruha volt rajta, de egy hátizsákra cserélte le a nagy kézbesítő táskát, és a saját bringáján ült. Kellemes izgatottság borzongott végig rajtam. Nagyon gyorsan a kapuja elé értünk, és hamarosan letettük a kerékpárokat. Laci felém fordult, és láthatóan zavarban volt.

– Hm, az a helyzet, hogy nem számítottam látogatóra, így elég nagy a rumli odabent.

– Mintha egyszer említetted volna, hogy elég nomád körülmények közt élsz. – Felvidult az arca.

– Na igen. Ez a legmegfelelőbb kifejezés. – Fellépett az ajtó alatt lévő lépcsőre, és kinyitotta azt, majd a karjával beinvitált. – Menj csak előre, én bezárom a kaput.

Ahogy ellépett mellettem, megéreztem, mennyire feszült. Ugye, nem azért, mert zavarban van az otthona miatt? Ahogy beléptem, még nem is sejtettem, mi az a nomád körülmény, ami bent fogad. Az előszobából jobbra a fia szobája nyílt, balra pedig a konyha. Nem mertem tovább menni, megvártam, amíg cirka fél perc múlva csatlakozott hozzám.

– Kérsz egy kávét? – Ahogy rám nézett, elöntött a boldogság. Hogyne, hiszen alig fogtam fel, hol is állok épp.

– Igen, köszönöm.

– Gyere, bemutatom a konyhát. – Igazából a konyha berendezése megvolt. A szekrény, mosogató, hűtő, minden. De mégis valahogy üresnek tűnt, mert az üveges rész mögött néhány tányér és pár bögre volt mindössze. A mosogató fölötti szekrény előtt állt, és ahogy kinyitotta, ráncba szaladt a homloka. Nekem persze azon járt az esem, milyen érzés lehet a hajába túrni, és rá kellett jönnöm, a hosszú téli álom után, görcsösen fájdalmas a tavaszi ébredés.

– Azt hiszem, csak macikávé van itthon. Elfelejtettem legutóbb venni, és nincs már annyi, hogy főzzek. – Ahogy rámnézett, felszaladt a szemöldöke. Nem tudom, milyen fejet vághattam, de ezt kérdezte:

– Jól vagy? – Nem, nem vagyok jól! Most azonnal letámadnálak! Persze ezt nem mertem hangosan is előadni.

– Öh, igen. A macikávé is jó lesz. – A figyelmét tehát a macikávénak szentelte, de mikor vizet engedett a kis lábasba, újra az ajtó felé nézett, ahol lecövekeltem.

– Gyere, ülj már le! Nem harapok! – elmosolyodtam, és szépen leültem az asztalhoz. Csak két szék volt, az egymással szembeni oldalakon. Hú. Na ne, a hogy lehetek ennyire elvetemült, a hátsóját stírölöm... Te jó ég, kész vagyok! Az asztallap felé fordítottam a tekintetemet, amíg ő ügyködött. Végül elém tolta a csészét, és leült velem szemben. Ahogy felnéztem, úgy éreztem, semmit nem tudok Róla, hiába beszélgettünk sokat, voltaképp a semmiről.

– Köszönöm. – Nyögtem ki, majd a kiskanállal kavargatni kezdtem a barna levet.

– Szívesen. Úgy cukroztam, ahogy én szeretem, ha nem elég édes, szólj.

– Hány kávét szoktál egy nap meginni? – Nahát, egy értelmes mondat. Ezért vállon veregettem magam.

– Hármat-négyet. Jobban sütivel szoktak tömni a nénik, azért van ez a kis plusz rajtam.

Felhorkantam.

– Nem bírom a girnyó pasikat. – Ahogy rám mosolygott, megint beindult a fantáziám. Persze, észrevette rajtam.

– Mi jutott eszedbe?- Gyorsan ittam egy kortyot, mielőtt olyat mondok, amitől zavarba jön. Vagy én.

– Gondolom, jó sokan invitálnak be, kávézni.

– Ez igaz, de nem mindenkinek vagyok köteles elfogadni a meghívását. Olyankor többnyire azzal mentem ki magam, hogy sietek. Ma például nem álltam meg sehol. – Melegem lett a pillantásától. Mostanra rájöttem, nem tehetek semmit a folyamatosan forrongó véremmel.

– Az ujjad, hogy van? – Ó, micsoda terelés. Imádtam érte.

– Nem igazán tudom megszokni, hogy használhatatlan. Nem is gondolná az ember, amíg le nem sérül, mennyit fog ezzel az egy ujjal. – Bólintott, és kiürültek a csészék. Elvette előlem, majd felém nyújtotta a kezét.

– Gyere, nézz szét egy kicsit jobban. – felálltam, és ahogy megfogtam jobbját, megint bizseregni kezdett bennem valami. Elindultunk a konyhából, és balra fordultunk. Egy boltív vitt a folyosóról, ami előtt egy ajtó volt. Megálltunk.

– Ez a fürdőszoba. – Az ajtót megnyitotta, és felcsapta a villanyt. Egy tusoló, mosdókagyló és wc volt a berendezés, valamint a villanybojler alatt egy mosógép. Villany le, ajtó becsuk, és indul tovább. A boltíven áthaladva balra egy olyasmi hosszban elterülő szoba volt, mint a konyha, gondolom nappaliként szolgált régebben. A tapétán meglátszott még a képek helye, és a szekrények polcai is jóformán üresek voltak, csak pár kép állt rajtuk, Laci fiáról. Jobbra egy kétszárnyas ajtó volt.

– Isten hozott az oroszlán barlangjában. – A hangja megbicsaklott, én pedig tudtam, itt rajtam kívül nem járt más nő, mióta elvált. Benyitott, nekem pedig furcsa volt a félhomály. Itt nem volt felhúzva a redőny, és az ágy sem volt bevetve, mintha reggel sietett volna. Valószínűleg így is volt. Még mindig csak az ajtóban álltunk, nekem pedig kellemetlen érzésem támadt.

– Szeretnél inkább magad lenni? Megértem, ha fáradt vagy. – Egy kicsit erősebben éreztem a keze szorítását, és ismeretlen kifejezéssel a szemeiben nézett rám.

– Nem akarom, hogy elmenj. Csak... Olyan furcsa ez most nekem.

– Nekem is. Nagyon régóta Te vagy az első, aki megmozdított bennem valamit.

– Ezt el sem hiszem.

– Ne mond, hogy a pletykás szomszédtól sosem hallottad a híremet. – Végre elmosolyodott.

– Azt mondta, nagyon válogatsz.

– Ezt mondta? Hát, végül is, lehet benne valami.

– Nem hiszem, ha beéred velem.

– Most annyira bokán tudnálak rúgni! Miért nem becsülöd egy kicsit jobban magad?

– Hát, jó okom van rá. – Eszembe jutott, hogy megtaposták a lelkét, így egyszerűen hozzá léptem, és megöleltem.

– Nem csak téged használtak lábtörlőnek. – Súgtam a nyakába., mire megfogott, és egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.

– Hát, ezek szerint a világ tele van hülyékkel, és mindenkire jut egy fő. – Egyetértően bólintottam, és hagytam, hogy elengedjen, de csak azért, tovább tudjunk lépni. Be a szobájába.

Az ágy mellett egy kis sámli szolgált éjjeli szekrényként. Most először nem rajongtam a hülye szemüvegért, de ott nagyon jól elfért Lacié mellett. Ahogy én is nagyon jól elfértem a karjai közt. Évek óta nem éreztem magam ennyire tökéletesnek, és ilyen csodálatosan. Az arcomra rágyógyult a vigyorgás, és legszívesebben megállítottam volna az időt, miközben hallgattam, ahogy egyenletesen szuszog. A lába az enyéim közt, a karjával maghoz ölel, a hátam a mellkasának simul. A keze finoman megmoccan, biztos álmodik valamit. Én még nem tudok nyugodni. Ezt az élményt fel kell dolgozzam, és sajnos az idő repül. Máris éjjel tíz óra van. Végigszerelmeskedtünk a délutánt, és az estét. Szinte hihetetlen, hogy négyszer feledkezett belém, és egyszerre olyan boldogító, amit nem lehet megfogalmazni. Csak talán azzal, hogy a világ legjobb nőjének érzem magam. Csodás érzés!

***

Nem tudom, mikor aludtam el, de az biztos, hogy a kávé illata ébresztett fel. Laci gondolom a konyhában van, hallom, ahogy csörömpöl. Mosolygok, és az órámra nézek, majd riadtan fölülök, mert hét is elmúlt. Elaludtunk!

– Jó reggelt! Reméltem, egy kicsit meghűl, mire felébredsz. – Jön be a drágám, egy lapos tányéron a csészével. Annyira jó lenne látni, úgyhogy gyorsan a szemüvegért nyúlok.

– Mikorra kell menned dolgozni? – kérdezem, mire szélesen elmosolyodik.

– Szabit írattam tegnap. És ma péntek van. Sietned kell? – Leteszi a kávét, én pedig a karja után kapok, hogy magam mellé húzzam, miközben felszisszenek. Izomláz? Mi a fenétől?

– Gyere vissza, és melegíts meg! – Egy puszit kapok a homlokomra, de maghoz ölel.

– A miénk az egész hétvége, és megszikkad a zsömle. Én felébredek akkor is, ha nincs munkanap, így elmentem bevásárolni. Nem hiszem, hogy sokat akarok most házon kívül lenni.

Nem is tudja, mit mondott most nekem. Olyan boldog vagyok, hogy attól tartok ez csak álom, és én mindjárt felkelek. Velem akar lenni egész hétvégén!

– Köszönöm. – Elenged, és rám mosolyog.

– Nincs mit. – A kávé után nyúl, és átadja. Most megint bőghetnékem van. Egyszerűen olyan tökéletes minden, ahogy elképzeltem valamikor régen, valaki mással. A kávé tényleg jó forró még, és az ágy szélén néz, ahogy kavarom, meg fújkálom. Ahogy összefut a tekintetünk, meglepve látom, ő is hitetlenkedve néz rám. Igazából nem értem, nem vagyok egy akkora szám, hogy kitüntetve érezze magát, mégis nagyon jólesik ez a pillantás. És nem is akarok arra gondolni, mi lesz vasárnap. Olyan sok időnk lesz, és nem akarok máris a be sem következett katasztrófára gondolni. Élvezni fogom, hogy itt lehetek. Remélem, ő is.

Kicsit később alig birok lábra állni, mindenhol izomlázam van, és ahogy kezet mosok a fürdőben, felnézek a tükörre. Mintha nem is magamat látnám. Anyám, mit nem tesz, ha az ember lánya jól érzi magát! A hosszú Garfield mintás pólóm kapom magamra, és egy rövidnadrágot, majd mezítláb kicsattogok a konyhába. Azonnal Laci rosszalló pillantásának céljává válok, ahogy lenéz a lábamra.

– Papucs? – Mire nyitnám a szájam, az ajtó mellé mutat. – Vedd fel Daniét, mostanában nem hiszem, hogy kell neki. – Bevallom, nem túl kellemes érzéssel bújok a gyerek papucsába, akkor se, ha akkora lába van már, hogy kényelmes a méret. Az asztal terítve van, és furcsa: kiszolgálnak. Anyu már egészen kis koromtól önállóságra tanított, most meg ott vár az asztalon egy kis lapos tányérban a pirítós, mellette meg a tea, és a vaj.

– Igazából nem szoktam itthon reggelizni, sőt, nagyon enni sem. A körzet etet. – Ahogy ezt hangsúlyozza, elvigyorodok. Olyan édes! A reggelit csendben tüntetjük el, és mielőtt észbe kapnék, már el is mosogatta a tányért. Kicsit zavaró, akkor is, ha a béna ujjammal nem igazán tudok mosogatni sem.

A nap folyamán rájövök, mitől van izomlázam, és arra is, nem csak nekem vannak panaszaim, de világért se vette el a kedvünket ez a kis probléma egymás feltérképezésétől. Este együtt zuhanyzunk, és később kénytelen vagyok bevallani, nincs is jobb dolog, mint ha úgy ölelsz valakit, hogy szereted.

Vasárnap délután végül haza készülődök. Túl vagyunk jó pár telefonhíváson, (aggódik miattunk a család és a lakótárs) és azt hiszem, boldog vagyok. Valamint őrületesen félek attól, mit mond majd ma. Nem vagyok felkészülve arra, ha azt: ennyi volt, köszöni, azért ugye nem vágom rá a kaput, ha legközelebb jön. Igazából el sem tudok mást képzelni, mint újabb pofára esést, mert a hétvégén olyan sokat mesélt magáról a közlékeny pillanataiban, és olyan tartalommal, ami miatt tisztelem is. Fel tudok rá nézni, és ez nekem nagyon fontos. A legrosszabb, hogy minden annyira passzol, nem tudom, mi lesz, ha csak erre a hétvégére kellettem neki. Az ágyon ülök, és amíg kávét csinál, egyszerűen nem bírom, elsírom magam.

– Mi a baj? – meglepve nézek rá, ahogy leül mellém. Nem is halottam, mikor bejött. Most mit mondjak? Nem akarok ráakaszkodni sem, és hiába néz ennyire, akkor se fogom neki megmondani, hogy miért picsogok. A vicc, hogy nem is kell.

– Nem szeretném, ha azt gondolnád, én is csak ki akarlak használni. Jó sok időbe telt összeszedni a bátorságomat, pláne, miután Zoli kijelentett, mennyire válogatós vagy... De nagyon remélem, nem most voltál itt utoljára. – A mosoly magától ül ki arcomra.

– Reggel hatra megyek be. Van kedved korán kelni? – Nem válaszolok, csak a nyakába borulok. Akármilyen mesés, ez az én saját tündérmesém, úgyhogy ideje megengednem magamnak, hogy boldog legyek!

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)