kettő

2;

Újra itthon, befejeztem a munkámat. Nem volt egyszerű, és igen, határozott időre szólt, határozott pénzzel, amit vagy beosztok, vagy elverek. Ha beosztom, akkor nem kell nyáron dolgozni, de se strand, se fagyi, se semmi. Nos, ez a lemondó típus nem én vagyok, így egyszerűen leültem a lakótársammal, és ötletbazárba kezdtünk.

– Te, mi lenne, ha vigyáznánk pár gyerekre? – A nap elteltével ez volt Szilvi első normális ötlete, mert nem hiszem, hogy pénzt lehetne csinálni abból, hogy leírom a frankót, és ezt adom el, mint oktató leckét. Nos, több sem kellett, gyorsan utána néztünk, mi is kell ehhez. Hány gyerekre vigyázhatunk anélkül, hogy engedélyeket kellene beszerezni, meg ilyesmi. Végül négy lurkót sikerült a szárnyaink alá venni, és nagy lelkesedéssel vártam a következő hétfőt. Szerencsére addig volt még jó pár nap, és szükség volt egy alapos bevásárlásra, mert a kicsiket le foglalni valamivel. Tehát, felvettem az egyik szuper kis blúzomat, a farmert, és ekkor hármat szólt a csengő. Azt hiszem, eldobtam az épp kezemben lévő táskát, úgy vágtattam ki a kapuhoz, amely, ahogy felnyílt, maga a napsugár mosolygott rám. Szerintem mindenki ismeri a tüneteket: Rád néz, a lábad remeg, és elfelejted, hogy hívnak... Na igen, ez utóbbi nem törvényszerű, de most, hogy a keze az enyémen van, és megint fogja a mappával együtt, ez nagyon kemény. Érzem a finom érintését. Nem szorít, inkább mintha azt várná, mikor moccanok meg, hogy lerázzam őt, ami persze eszembe sincs! Érzem, ahogy melegem lesz, és bizsereg a gyomrom. Jobb kezemben a toll, a papír fölött, és a másodpercek csak telnek... Tényleg, hogy is hívnak? De ciki, nem jut eszembe a nevem. A pillanatokat legkönnyebb ezzel a kérdéssel húzni:

– Hova is kell aláírnom?

Persze megmutatja, nekem pedig újraindul az agyam. Ja, igen, Kerekes Laura. Oké, megvan. Aláírom a levél tértis papírját, és végül elenged. Gyors búcsú, mert érzem, az arcom olyan színben úszik, mintha fél órája a tűző napon álltam volna. Mindegy, elment, én pedig a fürdőszoba tükrében láthatom a csodálatos arcomat, lángoló vörösen... Igazából azt kívánom, bárcsak ne felejtenék el önmagam lenni, de mikor a közelembe kerül és ennyire, akkor menthetetlenül a vonzása alá kerülök. Amiről azt gondolom, nem csak rám hat. Jobb erre nem is gondolni, azt hiszem.

Végül fél óra alatt összeszedtem magam, és elindultam, hogy bevásároljak. Nos, remélem, elég lesz az a négy csomag színes ceruza, ugyanennyi zsírkréta, fél vagon rajzlap, és aszfaltkréta. Hazaérve a gép elé ülök, majd a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy milliónyi színezőt nyomtatok ki. Azt hittem, felkészültem.

Másnap cseng a telefon. A vonal végén egy fickó keres, arról érdeklődve, befizettem-e a csekket. Igen, tegnap befizettem. Szerintem a pasi nem tudja, nekifogjon-e hangosan röhögni, mikor közlöm, azért nem fizetem ki időben az internetes csekkjeimet, hogy a postással foghassuk egymás kezét, mikor aláírom a tértis felszólításokat. Végül zavartan krákog, és így szól:

– Esetleg nem ártana vele beszélni, hogy szívesen látná privátban...

Na igen, mintha ez olyan könnyen menne. Igazából rettegek a választól, amit arra a kérdésre kapnék, hogy: nem lenne kedved velem találkozni? Az elutasítástól félek. Hogy erről letereljem a gondolataimat, megérkezik A KIHÍVÁS. Mikor azt gondoltam, négy gyerekre vigyázni a világ leglazább munkája, hát őrült nagyot tévedtem. Az egyik folyton hisztizett. Nem, nem egy állandóan, hanem a négyből mindig valamelyik átvette, mint stafétát a futók. A csendes rajzolgatás sem működött, folyton összevesztek a tök egyforma ceruzákon. Ezen teljesen kiakadtam, hogy lehet valamin veszekedni, ami egyforma? Az étkeztetés sem volt egyszerű, mert mind válogatott, de nem is kicsit. Komolyan, egy hét alatt rájöttem, hogy soha, de soha nem szülök gyereket, és azon rágódtam, hogyan fogok még egy hetet kibírni anélkül, hogy az idegosztályra ne kerülnék. Szilvivel megfogadtuk, ez volt az utolsó ilyen bulink. A második hét könnyebb volt, eszünkbe jutott a közeli játszótér, így a gyerekek elfáradtak annyira, hogy délután három órákat aludtak. Végre láttuk a végét, de előtte naná, hogy ajánlott levelem jött. Tehát, négy gyerekkel a nyomomban mentem kaput nyitni, kik a következőképp fogadták a kedvenc postásom:

– Potáááás!

– Mit hoztál nekem? – A levelet most letette mindenestől a bringa első kosarára, és amíg a töpörtyűknek beszélt, sértetten aláírtam a papírt. Előttem áll. Mi a frászért nem akarta megfogni a kezem? Most úgy bokán rúgtam volna, hogy: Hé! Velem foglalkozz, ők csak a munkám, épp jelenleg. Aztán a legkisebb egyszer csak a kezemben volt, és amíg fél szemmel azt lestem, a másik három közül melyik próbál szökni, fel sem tűnt, a karomban lévő hogy kaparintotta meg Laci ujját. Most viszont már szorongatta, és meredten nézett Rá, mintha hipnotizálta volna.

– Légyszi, engedd el! – Könyörögtem a dednek, miközben hálás voltam, amiért Laci le-le pillant, a maradék törpéket ellenőrizve, megvannak-e még. A kezemben lévő kicsi végre elengedte szegényt, majd egy bájosat intve így szólt:

– Na, szia pottás! – Laci szomorúan mosolyogva így válaszolt:

– Hát, ki lettem dobva.

Sajna nem tudtam reagálni, mert a gyerekek bevadultak, így már megint később jutott eszembe, hogy most kellett volna odasuttogni: Én nem dobnálak ki... Amint ez átsuhant a gondolataim közt, lehajoltam az egyik plüss kedvencért, és Miki, a legidősebb hangja betöltötte a szobát:

– CICIIIIIIIII!

Nos, nem tudom, mikor engedett ki a blúzom gumija annyira, hogy tökéletes betekintést adjon, ha elég jól behajolok, de máris rájöttem, mi volt az oka annak, ami miatt nem a kezemet fogva íratta alá velem a papírt... Villantottam, ő meg élt a kínálkozó lehetőséggel. Ezek után erősen kételkedtem abban is, hogy a gyerekeket nézte, és nem arra lesett, mit láthat még... Tehát, letelt a két pokoli hét, mi pedig ezt Szilvivel nagyon megünnepeltük. Vettünk egy üveg Sangriát, és vasárnap este bevágtuk magunkat a behűtött üveg társaságában a hintaágyba. Amíg iszogattunk, azt ecsetelgette, talán sikerül megkapnia a bevásárlóközpontban az információs pultra meghirdetett állást, és azzal piszkált, miért nem jelentkeztem én is, Laci biztos szokott ott vásárolni. Nos, ebben egyet kellett vele értenem. Éjfélre fogyott el a pia, és mi nagyon jókedvűen szédelegtünk be aludni.

Az a jó, mikor Murphy egy nagyot kacagni akar rajtad, és naná, hogy akkor küldi neked álmaid pasiját, mikor full másnaposan agonizálsz hajnali akarom mondani reggel nyolc óra tízkor. Az én szobám ablaka van a kapu mellett egyből, így arra eszméltem, hogy Szilvi álmos hangon közli:

– Várj, mindjárt szólok neki.

És Laci hangja:

– Oké, megvárom.

Mondanom sem kell, úgy ugrottam ki az ágyból, ahogy voltam, és szaladtam ki a kapuhoz, csipásan, fehér pólóruhában, fekete bugyival (igen, fontos, mert csodásan átlátszott) a fejemen haj helyett egy madárfészek, és naná, hogy még a szemüveg sem volt rajtam. Most nem kellett megfogni a kezem, mert a kapuba kapaszkodtam bele, hiszen szédülni kezdtem. Anyám, ezt az égést...

– Uh, azt a... De nagyon szédülök...

– De ugye nem hánysz ide? – Szegény nagyon rossz napon kapott el ezzel a beszólással. Villámló tekintettel néztem Rá, miközben vigyorogva ecsetelte, Szilvi miként fenyegette meg a tisztes táv tartásáról, és a vacsira fogyasztott pizzáról. Nem igazán értettem, mi van, de akkor kicsúszott a számon:

– Éjfélkor feküdtem le, és azért vagyok olyan, mint egy felmosórongy.

– Én is, mégis itt vagyok.

– Téged nem kínzott két hétig négy kölök, igenis megérdemeltünk egy görbe estét!

– Ebben igazad van. – Ahogy felpillantott, megbántam a hisztérika hangsúlyt, és igen, habár a szemébe néztem, elfelejtettem (már megint) megjegyezni a színét. Tiszta dinka lettem!

Nos a viselkedésemre a nehéz napok beköszönése volt a cseppet sem enyhítő magyarázat, és hogy minden egyszerre zúduljon a nyakamba, jött a nagy nemzeti ünnep, Augusztus huszadika. Anyuék évente kétszer-háromszor jönnek haza, a karácsonyi és a húsvéti tuti, most viszont valahogy úgy sikerült időzíteni, hogy a hosszú hétvégén (is) itt legyenek. Örültem nekik, és kíváncsi voltam, mert Kristóf is jött, a barátnőjével együtt. Nagyon helyes lány volt, habár meglehetősen félszegen viselkedett velem szemben. Ő most először jött hozzánk, vele Londonban találkoztam. Igazából rá kellett jönnöm, Anglia nem szeret engem, és ez az érzés kölcsönös volt. Eddig kétszer sikerült kimennem, és mindkét alkalommal végig esett, amíg ott tartózkodtam. Hát, itt legalább néha süt a nap, úgyhogy nem vágytam kitelepedni. Tehát, anyuék jönnek. Magamban azon morfondíroztam, mondjak-e neki egyáltalán bármit is Laciról, aztán úgy döntöttem, majd meglátjuk, hogy alakul a beszélgetés. Innentől kezdve jókedvűen vártam a találkozást.

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)