négy

4;

Talán a korom miatt, de rettentően izgultam, mikor elindultam otthonról. A tenyerem izzadt, és kicsit nehezen kaptam levegőt, ami vészesen emlékezettet az évekkel ezelőtti légszomjamra. Nem lehetek most rosszul! Végül sikeresen eljutottam a parkig, ahol már várt. Ahogy rám mosolygott, láttam mennyire megkönnyebbült. Talán azt hitte, nem jövök el? Lefékeztem mellette.

– Mutatom az utat, oké? – Bólintottam, és figyeltem, ahogy elém lendül. Még mindig a munkaruha volt rajta, de egy hátizsákra cserélte le a nagy kézbesítő táskát, és a saját bringáján ült. Kellemes izgatottság borzongott végig rajtam. Nagyon gyorsan a kapuja elé értünk, és hamarosan letettük a kerékpárokat. Laci felém fordult, és láthatóan zavarban volt.

– Hm, az a helyzet, hogy nem számítottam látogatóra, így elég nagy a rumli odabent.

– Mintha egyszer említetted volna, hogy elég nomád körülmények közt élsz. – Felvidult az arca.

– Na igen. Ez a legmegfelelőbb kifejezés. – Fellépett az ajtó alatt lévő lépcsőre, és kinyitotta azt, majd a karjával beinvitált. – Menj csak előre, én bezárom a kaput.

Ahogy ellépett mellettem, megéreztem, mennyire feszült. Ugye, nem azért, mert zavarban van az otthona miatt? Ahogy beléptem, még nem is sejtettem, mi az a nomád körülmény, ami bent fogad. Az előszobából jobbra a fia szobája nyílt, balra pedig a konyha. Nem mertem tovább menni, megvártam, amíg cirka fél perc múlva csatlakozott hozzám.

– Kérsz egy kávét? – Ahogy rám nézett, elöntött a boldogság. Hogyne, hiszen alig fogtam fel, hol is állok épp.

– Igen, köszönöm.

– Gyere, bemutatom a konyhát. – Igazából a konyha berendezése megvolt. A szekrény, mosogató, hűtő, minden. De mégis valahogy üresnek tűnt, mert az üveges rész mögött néhány tányér és pár bögre volt mindössze. A mosogató fölötti szekrény előtt állt, és ahogy kinyitotta, ráncba szaladt a homloka. Nekem persze azon járt az esem, milyen érzés lehet a hajába túrni, és rá kellett jönnöm, a hosszú téli álom után, görcsösen fájdalmas a tavaszi ébredés.

– Azt hiszem, csak macikávé van itthon. Elfelejtettem legutóbb venni, és nincs már annyi, hogy főzzek. – Ahogy rámnézett, felszaladt a szemöldöke. Nem tudom, milyen fejet vághattam, de ezt kérdezte:

– Jól vagy? – Nem, nem vagyok jól! Most azonnal letámadnálak! Persze ezt nem mertem hangosan is előadni.

– Öh, igen. A macikávé is jó lesz. – A figyelmét tehát a macikávénak szentelte, de mikor vizet engedett a kis lábasba, újra az ajtó felé nézett, ahol lecövekeltem.

– Gyere, ülj már le! Nem harapok! – elmosolyodtam, és szépen leültem az asztalhoz. Csak két szék volt, az egymással szembeni oldalakon. Hú. Na ne, a hogy lehetek ennyire elvetemült, a hátsóját stírölöm... Te jó ég, kész vagyok! Az asztallap felé fordítottam a tekintetemet, amíg ő ügyködött. Végül elém tolta a csészét, és leült velem szemben. Ahogy felnéztem, úgy éreztem, semmit nem tudok Róla, hiába beszélgettünk sokat, voltaképp a semmiről.

– Köszönöm. – Nyögtem ki, majd a kiskanállal kavargatni kezdtem a barna levet.

– Szívesen. Úgy cukroztam, ahogy én szeretem, ha nem elég édes, szólj.

– Hány kávét szoktál egy nap meginni? – Nahát, egy értelmes mondat. Ezért vállon veregettem magam.

– Hármat-négyet. Jobban sütivel szoktak tömni a nénik, azért van ez a kis plusz rajtam.

Felhorkantam.

– Nem bírom a girnyó pasikat. – Ahogy rám mosolygott, megint beindult a fantáziám. Persze, észrevette rajtam.

– Mi jutott eszedbe?- Gyorsan ittam egy kortyot, mielőtt olyat mondok, amitől zavarba jön. Vagy én.

– Gondolom, jó sokan invitálnak be, kávézni.

– Ez igaz, de nem mindenkinek vagyok köteles elfogadni a meghívását. Olyankor többnyire azzal mentem ki magam, hogy sietek. Ma például nem álltam meg sehol. – Melegem lett a pillantásától. Mostanra rájöttem, nem tehetek semmit a folyamatosan forrongó véremmel.

– Az ujjad, hogy van? – Ó, micsoda terelés. Imádtam érte.

– Nem igazán tudom megszokni, hogy használhatatlan. Nem is gondolná az ember, amíg le nem sérül, mennyit fog ezzel az egy ujjal. – Bólintott, és kiürültek a csészék. Elvette előlem, majd felém nyújtotta a kezét.

– Gyere, nézz szét egy kicsit jobban. – felálltam, és ahogy megfogtam jobbját, megint bizseregni kezdett bennem valami. Elindultunk a konyhából, és balra fordultunk. Egy boltív vitt a folyosóról, ami előtt egy ajtó volt. Megálltunk.

– Ez a fürdőszoba. – Az ajtót megnyitotta, és felcsapta a villanyt. Egy tusoló, mosdókagyló és wc volt a berendezés, valamint a villanybojler alatt egy mosógép. Villany le, ajtó becsuk, és indul tovább. A boltíven áthaladva balra egy olyasmi hosszban elterülő szoba volt, mint a konyha, gondolom nappaliként szolgált régebben. A tapétán meglátszott még a képek helye, és a szekrények polcai is jóformán üresek voltak, csak pár kép állt rajtuk, Laci fiáról. Jobbra egy kétszárnyas ajtó volt.

– Isten hozott az oroszlán barlangjában. – A hangja megbicsaklott, én pedig tudtam, itt rajtam kívül nem járt más nő, mióta elvált. Benyitott, nekem pedig furcsa volt a félhomály. Itt nem volt felhúzva a redőny, és az ágy sem volt bevetve, mintha reggel sietett volna. Valószínűleg így is volt. Még mindig csak az ajtóban álltunk, nekem pedig kellemetlen érzésem támadt.

– Szeretnél inkább magad lenni? Megértem, ha fáradt vagy. – Egy kicsit erősebben éreztem a keze szorítását, és ismeretlen kifejezéssel a szemeiben nézett rám.

– Nem akarom, hogy elmenj. Csak... Olyan furcsa ez most nekem.

– Nekem is. Nagyon régóta Te vagy az első, aki megmozdított bennem valamit.

– Ezt el sem hiszem.

– Ne mond, hogy a pletykás szomszédtól sosem hallottad a híremet. – Végre elmosolyodott.

– Azt mondta, nagyon válogatsz.

– Ezt mondta? Hát, végül is, lehet benne valami.

– Nem hiszem, ha beéred velem.

– Most annyira bokán tudnálak rúgni! Miért nem becsülöd egy kicsit jobban magad?

– Hát, jó okom van rá. – Eszembe jutott, hogy megtaposták a lelkét, így egyszerűen hozzá léptem, és megöleltem.

– Nem csak téged használtak lábtörlőnek. – Súgtam a nyakába., mire megfogott, és egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.

– Hát, ezek szerint a világ tele van hülyékkel, és mindenkire jut egy fő. – Egyetértően bólintottam, és hagytam, hogy elengedjen, de csak azért, tovább tudjunk lépni. Be a szobájába.

Az ágy mellett egy kis sámli szolgált éjjeli szekrényként. Most először nem rajongtam a hülye szemüvegért, de ott nagyon jól elfért Lacié mellett. Ahogy én is nagyon jól elfértem a karjai közt. Évek óta nem éreztem magam ennyire tökéletesnek, és ilyen csodálatosan. Az arcomra rágyógyult a vigyorgás, és legszívesebben megállítottam volna az időt, miközben hallgattam, ahogy egyenletesen szuszog. A lába az enyéim közt, a karjával maghoz ölel, a hátam a mellkasának simul. A keze finoman megmoccan, biztos álmodik valamit. Én még nem tudok nyugodni. Ezt az élményt fel kell dolgozzam, és sajnos az idő repül. Máris éjjel tíz óra van. Végigszerelmeskedtünk a délutánt, és az estét. Szinte hihetetlen, hogy négyszer feledkezett belém, és egyszerre olyan boldogító, amit nem lehet megfogalmazni. Csak talán azzal, hogy a világ legjobb nőjének érzem magam. Csodás érzés!

***

Nem tudom, mikor aludtam el, de az biztos, hogy a kávé illata ébresztett fel. Laci gondolom a konyhában van, hallom, ahogy csörömpöl. Mosolygok, és az órámra nézek, majd riadtan fölülök, mert hét is elmúlt. Elaludtunk!

– Jó reggelt! Reméltem, egy kicsit meghűl, mire felébredsz. – Jön be a drágám, egy lapos tányéron a csészével. Annyira jó lenne látni, úgyhogy gyorsan a szemüvegért nyúlok.

– Mikorra kell menned dolgozni? – kérdezem, mire szélesen elmosolyodik.

– Szabit írattam tegnap. És ma péntek van. Sietned kell? – Leteszi a kávét, én pedig a karja után kapok, hogy magam mellé húzzam, miközben felszisszenek. Izomláz? Mi a fenétől?

– Gyere vissza, és melegíts meg! – Egy puszit kapok a homlokomra, de maghoz ölel.

– A miénk az egész hétvége, és megszikkad a zsömle. Én felébredek akkor is, ha nincs munkanap, így elmentem bevásárolni. Nem hiszem, hogy sokat akarok most házon kívül lenni.

Nem is tudja, mit mondott most nekem. Olyan boldog vagyok, hogy attól tartok ez csak álom, és én mindjárt felkelek. Velem akar lenni egész hétvégén!

– Köszönöm. – Elenged, és rám mosolyog.

– Nincs mit. – A kávé után nyúl, és átadja. Most megint bőghetnékem van. Egyszerűen olyan tökéletes minden, ahogy elképzeltem valamikor régen, valaki mással. A kávé tényleg jó forró még, és az ágy szélén néz, ahogy kavarom, meg fújkálom. Ahogy összefut a tekintetünk, meglepve látom, ő is hitetlenkedve néz rám. Igazából nem értem, nem vagyok egy akkora szám, hogy kitüntetve érezze magát, mégis nagyon jólesik ez a pillantás. És nem is akarok arra gondolni, mi lesz vasárnap. Olyan sok időnk lesz, és nem akarok máris a be sem következett katasztrófára gondolni. Élvezni fogom, hogy itt lehetek. Remélem, ő is.

Kicsit később alig birok lábra állni, mindenhol izomlázam van, és ahogy kezet mosok a fürdőben, felnézek a tükörre. Mintha nem is magamat látnám. Anyám, mit nem tesz, ha az ember lánya jól érzi magát! A hosszú Garfield mintás pólóm kapom magamra, és egy rövidnadrágot, majd mezítláb kicsattogok a konyhába. Azonnal Laci rosszalló pillantásának céljává válok, ahogy lenéz a lábamra.

– Papucs? – Mire nyitnám a szájam, az ajtó mellé mutat. – Vedd fel Daniét, mostanában nem hiszem, hogy kell neki. – Bevallom, nem túl kellemes érzéssel bújok a gyerek papucsába, akkor se, ha akkora lába van már, hogy kényelmes a méret. Az asztal terítve van, és furcsa: kiszolgálnak. Anyu már egészen kis koromtól önállóságra tanított, most meg ott vár az asztalon egy kis lapos tányérban a pirítós, mellette meg a tea, és a vaj.

– Igazából nem szoktam itthon reggelizni, sőt, nagyon enni sem. A körzet etet. – Ahogy ezt hangsúlyozza, elvigyorodok. Olyan édes! A reggelit csendben tüntetjük el, és mielőtt észbe kapnék, már el is mosogatta a tányért. Kicsit zavaró, akkor is, ha a béna ujjammal nem igazán tudok mosogatni sem.

A nap folyamán rájövök, mitől van izomlázam, és arra is, nem csak nekem vannak panaszaim, de világért se vette el a kedvünket ez a kis probléma egymás feltérképezésétől. Este együtt zuhanyzunk, és később kénytelen vagyok bevallani, nincs is jobb dolog, mint ha úgy ölelsz valakit, hogy szereted.

Vasárnap délután végül haza készülődök. Túl vagyunk jó pár telefonhíváson, (aggódik miattunk a család és a lakótárs) és azt hiszem, boldog vagyok. Valamint őrületesen félek attól, mit mond majd ma. Nem vagyok felkészülve arra, ha azt: ennyi volt, köszöni, azért ugye nem vágom rá a kaput, ha legközelebb jön. Igazából el sem tudok mást képzelni, mint újabb pofára esést, mert a hétvégén olyan sokat mesélt magáról a közlékeny pillanataiban, és olyan tartalommal, ami miatt tisztelem is. Fel tudok rá nézni, és ez nekem nagyon fontos. A legrosszabb, hogy minden annyira passzol, nem tudom, mi lesz, ha csak erre a hétvégére kellettem neki. Az ágyon ülök, és amíg kávét csinál, egyszerűen nem bírom, elsírom magam.

– Mi a baj? – meglepve nézek rá, ahogy leül mellém. Nem is halottam, mikor bejött. Most mit mondjak? Nem akarok ráakaszkodni sem, és hiába néz ennyire, akkor se fogom neki megmondani, hogy miért picsogok. A vicc, hogy nem is kell.

– Nem szeretném, ha azt gondolnád, én is csak ki akarlak használni. Jó sok időbe telt összeszedni a bátorságomat, pláne, miután Zoli kijelentett, mennyire válogatós vagy... De nagyon remélem, nem most voltál itt utoljára. – A mosoly magától ül ki arcomra.

– Reggel hatra megyek be. Van kedved korán kelni? – Nem válaszolok, csak a nyakába borulok. Akármilyen mesés, ez az én saját tündérmesém, úgyhogy ideje megengednem magamnak, hogy boldog legyek!

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)

három

3;

Azt hiszem, a lányos anyák legnagyobb rémálma a párválasztás időszaka. Az én drága anyucim viselkedéséből legalábbis ezt vettem le...

Tehát a pályázók, akik színe elé járultak, a következő megjegyzéseket kapták:

– Túl kövér,

– Túl sovány,

– Túl kevés a haja,

– Túl sok a haja.

És ezek csak a legelkeseredettebb verziók, amikor egyszerűen nem tudott mibe belekötni. Tehát a párjelöltek az esetek javában elmenekültek, vagy ami még rosszabb, én is Anyu kritikus és pengeéles szemével kezdtem őket méricskélni. Tulajdonképp Laciban egy fogást talált volna, mégpedig azt, hogy nős. A boldogság kék madara repkedett körülöttem, mikor erre ráébredtem, természetesen azt figyelmen kívül hagyva: mi nem vagyunk egy pár vele, de még csak nem is randiztunk, sőt, azt se tudom, tetszek-e neki. Tehát, vissza anyuhoz, amint hazaértek, és lepakoltak, valamint megvolt az utazásról az élménybeszámoló, nekem lett szegezve a kérdés:

– Lau, nem akarsz nekünk valakit bemutatni a következő napokban? – Ez egyébként úgy értelmezhető: Nem tudsz még senkit bemutatni? Hát, nem. Ez van, kérem szépen. Anya színpadiasan sóhajt, majd könnyes szemmel néz rám.

– Hát sose lesz már nekem unokám? – Azt minden esetben szívesen elfelejti, a bátyámnak van egy öt éves fia az előző komoly kapcsolatából, akit akkor láttam én is, mikor kint voltam látogatóban. Ő az édesanyjával él, így nem olyan, mintha a családi körön belül lehetne unokázni. Ettől mindig összeszorul a gyomrom, pláne, mióta a négy ördögfiókával töltöttem két hetet. Még mindig nem érzem azt a vágyat, amit kellene, és aggódnék is, ha nem huszonnyolc éves lennék. Mostanában úgyis mindenki később szül, szóval ráérek hét év múlva szorongani. Ez olyan biztonságosan hangzik. Hét év, mint a mesében. Akkor már lesz valaki, akinek esetleg lesz „kedvem” szülni. Tehát, anyukám megállapította, velem nem sokra megy, és két nap alatt leszervezte a családlátogatást, oda-vissza. Ez azt jelenti, hogy összeírja a családtagokat, és felkerekedik apuval, mindenkit meglátogatnak, majd miután megvolt a találkozó, az összes rokon hozzánk csődül kerti partit tartani. Ez igazából nem rossz, amolyan, ha jöttök, lesztek, ha hoztok esztek buli szokott lenni, csak felénk nem divat az áruházi grillezőt megvenni, hanem bizony apu csinos kis tűzteret készít néhány téglából, fölé teszik a régi sütő rácsát, és erre jönnek a grilltálcák. Az egész napos aktív füstölődés ellenére nagyon finomak ezek a kaják, és nem hagynám ki, viszont a füstölt szagról szívesen lemondanék. De hát, valamit valamiért. Szóval anyuék elindultak, Kristóf pedig maradt itthon szegény Ingével. Épp nyakig benne voltam a mosogatásban, mikor hármat csöngettek. Azonnal tudtam, ki jött, de mivel a bátyám épp az ajtó előtt jött el, hát fordult, és ment a kapuhoz. Nagyot sóhajtva vettem le a kesztyűt, mert tudtam, ő úgysem veheti át az én aláírós levelemet. Jól számoltam, hamarosan meghallottam, ahogy kiált:

– Hugi! Leveled jött! – Természetesen volt olyan tapintatlan, hogy karba tett kézzel végigállja amíg átveszem a küldeményt. Mikor bementünk, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nem elég baj nekem, mikor nem tudok a Postás közelében két értelmes mondatot sem kinyögni, most még Kristófnak is itt kellett tátani a száját?? Visszaléptem a mosogatóhoz, és újra felhúztam a gumikesztyűt, miközben éreztem magamon bátyám tekintetét. Végül megfordultam, és ráförmedtem.

– Mi a fenét bámulsz? – A világon senki nem tud olyan kiakasztóan vigyorogni mint ő, és ezzel még jobban idegesített.

– Láttam, amit láttam. Te bele vagy esve a postásba! – Se köpni, se nyelni nem tudtam. Azt hiszem, igen idióta fejet vághattam, miközben elnevette magát.

– Ahogy elnéztem, van nála esélyed. Te sem vagy számára közömbös. -Hirtelen visszatért belém az erő.

– Mit tudsz te erről? Semmit! Róla sem. Elvált, ő a szenvedő fél, az asszony az új szerelmével él boldogan. Hogy is kezdhetnék nála puhatolózni, hogy továbblépett-e már.
– Ugyan, hugi, felnőtt nő vagy. Na meg mégis mire vársz? Mi pasik ráérünk, de ti csajok kényesebb helyzetben vagytok.
– Az a nagy igazság, hogy én nem vágyom gyerekekre. És igazából azt sem szeretném, ha csalódna...Bármelyikünk is. – A tesóm megcsóválta a fejét. Ismerte jól ennek a csalódástól való félelmemnek az előzményét.

– Csak nehogy valamelyik környékbeli szépasszony invitálja be előtted kávézni!
Erre egészen eddig nem is gondoltam, habár felrémlett néha, hogy nem csak én vagyok szabad és független a környéken. A gyomrom görcsbe rándult arra a gondolatra, hogy más nővel jön össze, mielőtt... Mi is? Mert hogy én nem állok elé szerelmet vallani, az biztos!

***

Életem első szerelme Imre volt. Imre, akit biztonsági őrként ismertem meg, mikor sűrűn jártam a kórházba, és ő minden nap ott ült a portán, bármikor is mentem. Nem szívesen emlékszem vissza a fulladós életemre, szerencsére magam mögött tudhatom, de akkor, tizenhat évesen, a kórházban sűrűn megfordultam. Injekciós kezelésre jártam, hogy erősödjön az immunrendszerem, minden szombaton. Aztán egyszer valami csoda folytán megkérdezte, miért kell épp szombaton jönnöm. Látogatok valakit? Hát, így kezdődött. Imi nem volt egy Kevin Sorbo, mégis valami nagyon vonzott benne. Talán azok a meleg, barna szemei, vagy ahogy megtaláltuk a közös hangot, nem tudom. Az biztos, hogy tavasszal, mikor menetrendszerűen jött a teljesen kimerítő asztmás rohamsorozat, és megint befektettek, minden ráérő és látogatómentes szabad percem ott lógtam el nála a portán. Hamarosan az összes nővér tudta, hol keressen, ha gyógyszereléskor nem voltam jelen. Őrülten szerelmes lettem! És a következő két évben nagyon nem történt semmi a beszélgetéseinken kívül. Úgy éreztem, nagyon közel kerültünk egymáshoz, és alig vártam az a napot, mikor ráébred, már nem vagyok kislány többé, és lépni mer.

Lemaradtam egy szuper film bemutatójáról a betegségem miatt, így mikor kijött a folytatás, legnagyobb örömömre felajánlotta, nézzem meg nála az első részt. Őrült boldog voltam, hiszen egyrészt láthatom a filmet, másrészt Vele leszek egész délután. A barátnőm falazott nekem, és valami félelemmel vegyes izgalommal ültem be a nagy napon mellé a kocsiba, amivel kijött elém. Akkor még a faluban laktunk, és busszal jöttem át. Tehát, elmentünk hozzájuk. Az anyukája nagyon kedvesen fogadott, és a házban Ő navigált. Érdekes kialakítása volt, én el is tévedtem volna benne, de Imre fogta a kezemet, és finoman húzott maga után. A szobája egyszerű volt, de nagyon kényelmes. Hatalmas ágy állt kinyitva benne, amellyel szemben a legnagyobb tv terpeszkedett, amit akkoriban kapni lehetett. Elővette a CD-t, és amíg bekapcsolta a készülékeket, az anyukája behozott két tálcán ropogtatni valót, és üdítőt, majd jó szórakozást kívánt, és becsukta maga mögött az ajtót. Imi leengedte a redőnyt, felpattant mögém az ágyra, és elindult a film. Én jó kislányhoz méltóan ültem, míg meg nem szólalt:

– Dőlj el, sokkal kényelmesebb! – Igazából szentül meg voltam róla győződve, most majd megtörik a jég, és majdnem így is lett. Az oldalunkon feküdtünk, és éreztem, ahogy lélegzik mellettem. Nem tudtam a fimre figyelni, megfordultam, és Ránéztem.

– Valami baj van? – kérdeztem, ahogy a készülék fényénél olyan furcsán nézett rám. Megcsóválta a fejét, de nem tudtam újra a filmre koncentrálni. Felültem, ahogy Ő is.

– Csikis vagy? – kérdezte, mire megráztam a fejem. Már korábban is hülyéskedtünk, nem is értettem, hogy jutott ez eszébe, aztán arra sem igen emlékszem, hogy kezdtünk neki birkózni, csak azt tudom, hogy most remegett, ahogy ökörködtünk, és mikor hagyta magát leteperni, izgatott borzongással éreztem meg, amint nekem feszül az öle. Hirtelen feljebb lökte magát, és megcsókolt. Meglepődtem, de örömmel csókoltam vissza, és borultam rá. Akkor elvesztettem az önuralmam, és igen, azt akartam, hogy ő se érezzen másként. Akkor kapott észbe, mikor szabályosan lerángattam róla a pólót.

– Ne... – próbált lefogni, de akkor már túl voltam azon a határon, hogy meg tudjak állni, és ezt ő is észrevette. Végül maga alá gyűrt, és segített rajtam, de az kevés volt. Sosem bocsátom meg neki, hogy akkor magán hagyta azt a nyomorult nadrágot, és nem élt a lehetőséggel. Reszkettem az ölelésében, és érzetem, hogy kíván, így nem tudtam felfogni, miért nem szabadul meg attól a kis darabtól. Eléggé csalódott voltam, és nem értettem semmit. Miért volt ez jó neki? Elég feszült lett köztünk a légkör, de én ettől függetlenül álmodozni kezdtem: Két éve ismer, és most közelebb kerültünk egymáshoz. Te jó ég, miért vagyok ennyire buta, persze, hogy nem akart úgy lefektetni, hogy a szülei a másik szobában vannak! Majd legközelebb, majd akkor sokkal jobban megszervezzük a délutánt, és talán ott is alhatok. Mostantól akkor járunk, és amint befejezem a sulit, akár be is mutathatom anyuéknak! Inkább már előbb, és lehetne ő a szalagavató bálon a partnerem! A következő napok édes álmodozással teltek, meg tervezgetéssel, aminek az volt a központja, hogy fogunk mi a jövőben együtt lenni. Együtt! Ő és én. A rózsaszín felhők közt úsztam, és madarat lehetett volna velem fogatni. Legelvetemültebb pillanataimban azon kaptam magam, már az esküvői ruhákat nézegetem, de kedvesen elnéző voltam ez ügyben magammal. Szombaton megint mentem a szurimért, de nem úgy fogadott, ahogy eddig. Távolságtartó volt, és ez nem esett túl jól. Valami megváltozott, és ez nem tetszett nekem. Mikor végeztem, beültem hozzá, ahogy máskor, és ő elhúzódott tőlem.

– Mi rosszat tettem, hogy kerülsz, mint egy leprást? – csattantam fel, mert azóta is folyamatosan forrt a vérem, és vágyakoztam az érintése után. Kiborító volt.

– Te semmit. Én voltam a hülye, nem lett volna szabad...

– Nem lett volna szabad abbahagynod! – vágtam a szavába, mire elkerekedett a szeme.

– Te nem tudod, mit beszélsz! – nevetnem kellett.

– Ugye, nem hiszed, hogy még szűz vagyok? Az istenért, nem vetted észre, mennyire tetszel nekem? Azt hittem, ez kölcsönös, és hogy talán... szeretsz is egy picit.

– Szeretlek! Épp ezért ne tehettem meg, mert tönkrement volna a barátságunk, és nem akarlak elveszíteni, mint barátot. – A szívemet keserűség járta át. Tehát csak egy barát vagyok?

– Csak barátként tekintesz Rám? – kérdeztem, miközben aközt ingadoztam, megüssem, vagy megöleljem.

– Több vagy Nekem, mint egy barát.

– De, nem akarsz velem lefeküdni?! – Akkor még ki mertem ezt mondani, mert azt hittem, azt fogja válaszolni, amit hallani szeretnék.

– Nem az a baj, hogy nem akarok, hanem, hogy te túl fiatal vagy. Ha hozzám kötöd magad, később a fejemhez vágod, hogy te még nem buliztál eleget, és nem éltél. És nem akarlak elveszíteni.

– Ez a legrosszabb szöveg, amit valaha is halottam. De legalább tudom, esélyem sincs nálad.

Azonnal felugrottam, sarkon fordultam, és elrohantam, mielőtt kitört belőlem a bőgés. Miért hagyta addig fajulni ezt az egészet? Ó, még az is jobb lett volna, ha lefekszik velem, és utána dob, abban már volt részem. Miért voltam ennyire ostoba, és vak? Úgy éreztem, a rózsaszín felhők közé épített álomvár összeomlik, és mázsás súlyként temeti be a szívemet. Nem vagyok neki elég jó? Túl fiatal vagyok, mi? Akkor mi a francnak engedte meg, hogy történjen köztünk bármi is? A Szíven fájt, az ölem sajgott, önbecsülésem akkora csorbát szenvedett, hogy meg sem kell lepődni azon, ami történt ezt követően.

Nem akartam hazamenni, pénz meg mindig volt nálam bőven, ha a városba mentem, így fogtam magam, és felültem az első buszra, ami bevitt Szegedre. Ott szabad folyást engedtem a könnyeimnek, nem törődve a lefolyó sminkemmel. Rákezdett esni, és azon kaptam magam, valaki finoman ébresztget. A sorőr mosolygott rám, miközben azt sem tudtam, hol a francban vagyok.

– Végállomás, kisasszony! – Egy zsepit nyújtott felém. Azonnal tudtam, milyen rémesen nézhetek ki, a fekete szétfolyt szemfestékkel, így jóformán rá sem nézve kaptam el a zsepit, levettem a szemüvegem, majd buzgón próbáltam eltüntetni a valószínűleg Zombikra hajazó smink maradványait. Csak remélni mertem tükör nélkül, hogy egy kicsit jobban nézek ki. Ahogy újra a helyére tettem a látáshoz nélkülözhetetlen kis kiegészítőmet, majdnem kihagyott egy ütemet a szívem, majd pislogtam, hátha rosszul látok. Antonio Banderas állt előttem, legalábbis az ikertestvére. Oké, ennek a kiadásnak kék szemei voltak, de épp olyan hullámos, fekete haja, és az a mosoly... Egyből melegem lett. És épp így kell látnia?

– Mi történt, hogy álomba sírta magát? – kérdezte, miközben azon gondolkoztam, hogy nem tűnt fel nekem ez a fickó, mikor jegyet váltottam. Esetleg azért, mert csupa könny volt a szemem?

– Életem szerelme kidobott. Azaz nem, csak közölte, mennyire fiatal és bohó vagyok egy vele való komoly kapcsolathoz. – Éreztem, amint újra rám tör a bőghetnék, ezért a szájamba haraptam, és próbáltam megőrizni a hidegvérem.

– Jó nagy marha lehet, ha képes elküldeni egy ilyen szép lányt! Ha az én barátnőm lennél, biztosan nem hagynálak sírni! – A hangja mély volt, én pedig elmosolyodtam attól amit mondott. Sosem találtam magam valami szépnek, ez a Magyar Banderas meg miket nem mond. Hirtelen vigyorognom kellett.

– Hát, képzelem, milyen szép vagyok, lefolyt sminkkel, és kisírt szemekkel.

Felém nyújtotta a kezét, és biccentett a fejével. Valahogy nem esett nehezemre kezemet az övébe helyezni, és ahogy megfogott, fel is húzott az ülésről. Meglepődve néztem ki a buszból, mert nem a pályaudvaron voltunk, hanem, gondolom a telephelyen. A jármű elejében három tükör is volt egymás közvetlen közelében, ami mind az utastér felé nézett. A macsó itt egy ügyes mozdulattal maga elé tolt, és mivel jó fél méterrel magasodott fölém, lehajolt a vállamhoz.

– Nézz csak oda. Mit látsz? – Inkább nem néztem volna a tükörbe, de mit tehettem? Viszont egy szó nem sok, annyit nem tudtam kinyögni, mert éreztem, ahogy a légvételnél megrezzen pár hajszálam, a nyakam csiklandozva.

– Én egy gyönyörű, fiatal lányt látok, aki minden ujjára tíz önkéntest is kapna, ha akarna. Akinek nem tud egyetlen épeszű férfi sem nemet mondani. – Az illata, és a szavai, mintha egy kicsit elbódítottak volna. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és alig pár centire volt egymástól az arcunk.

– Senki? – kérdeztem bizonytalanul, mire éreztem, ahogy az egyik karja a derekam mögé siklik, a másik pedig a hátamra simul.

– Senki épeszű – válaszolta, és az ajkaimra hajolt.

Később persze kiderült, a lábamról azonnal ledöntő fickót Mikinek hívják, és nagyon hálás voltam neki, amiért visszakaptam tőle valamennyit az önbecsülésemből, habár furcsa volt megtapasztalni a testi vonzódást, lelki érzelmek nélkül. Valahogy sosem tudtam Mikit úgy szeretni. Nem tagadom, rendkívül vonzódtam hozzá, de egy idő után ez kevésnek bizonyult, pláne, hogy igen sokan ácsingóztak a kegyeire. A legfájóbb mégis az volt, mikor egy másik lánnyal láttam, és később szembesített az igazsággal: „Kicsim, nem ígértem semmit”. Igaza volt. És ezzel le is zárult még egy korszak az életemben. Miki ennek ellenére nagyon szép időszakot adott nekem, általa teljesedtem ki, és valahol még hálás is lehetnék Imrének, ha nem fájna még mindig az, hogy egy olyan nőt jegyzett el, aki külsőleg nagyon hasonlít rám, és mint az szokott lenni, az élet visszaosztja pofonokat: A csaj kisemmizte, és otthagyta. Némi elégtételt éreztem, de nem lettem boldogabb. Azért annak mégis örültem, amiért nem lettünk Miklóssal szerelmesek, és nem miattam bomlott fel egy család. Azt a világért sem akartam volna! Tehát, a következő években szép kényelmes magányra ítéltem magamat, és egy idő után nem hiányzott nekem már a férfiakkal való bajlódás. Féltem, hogy megint pórul járok, így, vagy úgy. Ekkor költöztünk be a városba, ahol szerencsére nem kellett a néniktől azt hallgatnom, hogy a Kádár Jani olyan rendes gyerek, vagy a Tóth Pista, hát az meg egyenesen aranyat ér. Nekem nem kellett senki. Amikor Laci először hozott levelet, persze feltűnt, milyen helyes, de az ujján ott volt a gyűrű, és nekem egyből eszembe jutott Miki. Sosem láttam a nejét, de valahogy mindig rosszul éreztem magam amiatt, hogy őt valaki otthon szereti, és várja, miközben velem hancúrozik, így a postás elve szóba sem jöhetett a „megnézem már egy kicsit jobban” témában. Azt meg nem vettem észre, mikor került le róla a gyűrű, úgy el voltam foglalva magammal.

Most megint magammal vagyok elfoglalva, ülök a fésülködősztal előtt, és bambulok meredten. Kristóf csak direkt húz, biztosan azért, mert ezek szerint le sem tagadhatnám, mennyire vonzódom Lacihoz. Ebben a pillanatban az is kapcsolt bennem: ezek szerint Ő is tisztában van vele, hogy Én... Jaj, ne! Most akkor mi lesz?

***

Anyuék éves nagy nyári családegyesítő bulija miatt nem volt sok időm ezen rágni magam, és mire véget ért a hosszú hétvége, el is felejtettem az egészet. Egészen keddig, mikor a csengő megint hármat szólt... Nem is mertem Ránézni, és kivételesen nagyon gyorsan odakapartam valamit a nevem helyére, átvettem a küldeményt, és bemenekültem a házba. Mire anyuék elmentek, teljesen kikészültem. Szilvi helytelenítően csóválta a fejét, mikor jött valami, és átküldettem a szomszédba. Csak az ablakból mertem lesni a kapu előtti eseményeket, azt is csak addig, míg Laci egyszer csak felnézett. Tudom, hogy nem lát át a függönyön, de hátrébb léptem. Én sem láttam az arckifejezését.

– Tiszta hülye vagy! – Förmedt rám Szilvi, mikor bejött. – Állandóan azt kérdezi, jól vagy-e, még ha nekem jön levél, akkor is! Minek kell bujkálni? Vagy inkább azt mond már meg nekem, mégis miért nem mered megmondani neki, hogy tetszik?

– Azt soha! Ne viccelj már! És ha kinevet? Azt nem élném túl!

– Eh, miért nevetne ki? Legközelebb hívd be egy kávéra!

Na persze, ezt könnyű volt mondani. Inkább vettem egy modellező készletet, és abba fektettem bele a fölös energiáimat. Persze ebből is baj lett, mert vannak kétbalkezes napok mindenki életében. Nekem is volt akkoriban egy ilyen, most sem értem, hogy a fenébe bírtam a hüvelykujjam szétvágni a sniccerrel, de az biztos, hogy a sebészeten kötöttem ki. Két öltéssel és egy jókora buci kötéssel gazdagabban mentem haza, és bezuhanva az ágyba csak röhögni tudtam magamon: íme a nő, akinek semmi nem sikerül. Másnap bénázva öltöztem, és minden nagyon nem ment, így eléggé csapzottan és kelletlenül mentem kaput nyitni, mikor befutott Laci az aznapi küldeményekkel. Újabban nem csak az aláíróssal, de minden közömbös levéllel becsöngetett, és most is Szilvi ment volna ki, ha időközben fel nem veszik recepciósnak a bevásárló központba. Ez az én formám. Mikor kicsoszogtam, Laci láthatóan meghökkent.

– Te jó ég, minden rendben? – kérdezte, mire sikeresen remegni kezdett a szájam. Mitagadás, mélyponton voltam, és ő olyan melegséggel nézett rám, hogy azonnal a nyakába akartam borulni.

– Ó, persze, azt leszámítva, hogy semmi nem sikerül mostanában nekem.

– Mi történt a kezeddel?

– Hát, megcsúszott a sniccer, mikor a hungarocellt vágtam, és nagyon éles volt. Kaptam két öltést. Szerintem kidobom a makettet, amit meg akartam csinálni.

Laci szeme felcsillant.

– Milyen makett? – Megvontam a vállam.

– Nem nagy valami, egy kis falut akartam csinálni, hungarocellből vágtam volna ki a házakat... Megnézed?- Bólintott, és belépett a kapun. Becsuktam mögötte, majd elindultam apu műhelye felé, ahol szerencsétlenkedtem. Ahogy beléptünk, felkapcsoltam a villanyt, és eszembe jutott, mi maradt el a baleset napján.

– Ó, a franc! – csúszott ki a számon, ahogy megláttam a csurom vér hungarocell maradékokat. – Bocs, nem volt alkalmam lejönni azóta összepakolni. Ez lett volna.

Felvettem az asztal széléről a makett dobozt, és lesodortam azzal a lendülettel minden alatta lévő egyebet. Megint egyszerre hajoltunk le, de most nem volt olyan szerencsém, mint az év elején. Teljes erőből összefejeltünk, én pedig megszédültem, és a hátsómra huppantam. Szégyen vagy sem, elkezdtem sírni, és nevetni egyszerre.

– Ezt nem hiszem el! Ne haragudj! – nyögtem két sírva kacagós csuklás közt, miközben szegény szintén a fejét dörzsölte lehajolva.

– Semmi baj! Na gyere!- nyújtotta felém a kezét, de ahogy megfogtam, felvisítottam.

– Aú, megráztál! – összenéztünk, és egyszerre kezdtünk el nevetni. Lehet ennél rosszabb? Végül újra kézen fogott, és segített felkelni, ekkor már nem szikráztunk annyira. Viszont most először nem volt se kerékpár, se aláírós mappa köztünk, és rájöttem, eddig ezek voltak a „távolságtartás eszközei”. Úgy húzott magához, mintha attól félne, képes vagyok újabb hátast dobni. Éreztem, ahogy a karja a derekam mögé csúszik, és hirtelen melegem lett. Az arca eszméletlenül közel volt, mint még soha, de rám borult a rózsaszín köd...

– Nem látom a szemedet – csúszott ki a számon, mire elmosolyodott, és levette a szemüvegét, hogy apám munkaasztalára tegye.

– És most?

– Imádom a csokoládét. – Mert barna szeme volt, mint a tejcsokinak, épp olyasmi színe. Ahogy erre koncentráltam, hirtelen lekerült rólam is a szemüveg – ő vette le –, majd a következő pillanatban már éreztem is, ahogy óvatosan, szinte félve szájon csókol. Az érintésétől nyolc hónapnyi, ugyanilyen óvatos és félelemből épült gát szakadt át bennem. Egyszerre hirtelen sok lett; az illatától és egyre merészebb érintésétől felforrt bennem a vér, és közel álltam ahhoz, hogy lerántsam a padlóra. Na jó, csak rajta múlt, hogy ez nem történt meg. Eszméletlenül jó volt, és hanem sikerül belekapaszkodnom az összevarrt ujjammal, nem tudom, mikor engedjük el egymást. Levegő után kapkodtunk, és úgy néztünk egymásra, mintha most először eszmélnénk fel. Tulajdonképp ez igaz is volt, szemüveg nélkül egészen másként festettünk.

– Volna kedved szétnézni nálam? – A kérdés váratlanul ért, de boldogság öntött el. Látni szeretne! Nem bánta meg! És hátha lesz folytatás, mert én mindjárt összeesek!

– Hát persze! – vágtam rá.

– Most muszáj mennem, de amint végzek, felhívlak. – Elengedett, és elindult, de az ajtóból visszalépett, és újra megcsókolt, ami már egyáltalán nem volt olyan óvatos, végül nagy nehezen otthagyott, miközben úgy remegett kezem-lábam, mintha tél lenne és fáznék. Ehhez képest mindössze csak próbáltam magamhoz térni. Igen, megcsókolt, és ma megyek hozzá! Juhé! Vettem pár mély levegőt, és a szemüvegem után nyúltam. Az valahogy kiesett, Ő mikor vette fel a sajátját. Eszembe jutott, hogy a kapu is tárva-nyitva áll, így először zat zártam be. Aztán kitört rajtam a randiláz. Felrohantam a házba, és mint egy eszelős kezdtem kapkodni. Mit vegyek fel? Mit vigyek magammal? Miben tetszenék neki? És, meddig maradok? Reményeim szerint ott töltöm az éjszakát, így gyorsan kirángattam a fiókot, és lázasan turkálni kezdtem benne, a megfelelő fehérnemű után kutatva. Miután végre sikerült kiválasztanom két darabot, ami a legjobban tetszett, jöhetett a ruhapróba. Itt újabb óra telt el, mert nem akartam egy hátizsákkal beállítani, Még jó, hogy szeptember van, és kellemes az időjárás, így a válltáskám mélye jóindulatúan elrejtette a váltás ruháimat. Mire ezzel végeztem, dél volt. Alig bírtam valamit enni, a gyomrom picike volt, és rettentően izgultam. A gondolataim egyre csak azon jártak, mi lesz nála, valamint, hogy mi volt a műhelyben. Te jó ég, teljesen kész voltam, mikor Szilvi hazaesett. A telefonra félpercenként néztem, nehogy időközben kikapcsolja magát (ami megrögzött rossz szokása volt), és tulajdonképp egész emberi formát sikerült felvennem bekötözött bal kezem ellenére.

– Jól vagy? – kérdezte tőlem, mikor meglátott a nappaliban, ugrásra készen.

– Ma te vagy a második, aki ezt kérdezi tőlem. – Szilvi szeme kikerekedett.

– És ki volt az első? – Elég volt elmosolyodnom, hogy tudja a választ.

– Te jóságos ég, mi történt?

Ha nem lettem volna annyira az egész hatása alatt még mindig, egészen biztos, hogy a legapróbb részletekig beszámolok neki, de most nem ment.

– Randizunk, Nála. -A lakótársam ledobta magát mellém, és megrázta a fejét.

– És ezt csak így mondod? Hogy jutottál el a bujdoklásból a randiig?

– Erről még nem tudok beszélni, mert még nem fogtam fel magam sem. Most arra várok, hogy hívjon. Szerintem egyél, mert Piriékhez kettő körül szokott érni, most meg fél egy van...

A telefon csörgése szakított félbe, és hitetlenkedve néztem a kijelzőre.

– Szia, rohanok leszámolni, és egy óra múlva... Odamenjek, vagy találkozzunk valahol?

– Mond, hova menjek, és ott leszek – bediktálta a helyet, én pedig ájulás közeli állapotba kerültem. Egy óra múlva randizunk. Te jó ég!

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)

kettő

2;

Újra itthon, befejeztem a munkámat. Nem volt egyszerű, és igen, határozott időre szólt, határozott pénzzel, amit vagy beosztok, vagy elverek. Ha beosztom, akkor nem kell nyáron dolgozni, de se strand, se fagyi, se semmi. Nos, ez a lemondó típus nem én vagyok, így egyszerűen leültem a lakótársammal, és ötletbazárba kezdtünk.

– Te, mi lenne, ha vigyáznánk pár gyerekre? – A nap elteltével ez volt Szilvi első normális ötlete, mert nem hiszem, hogy pénzt lehetne csinálni abból, hogy leírom a frankót, és ezt adom el, mint oktató leckét. Nos, több sem kellett, gyorsan utána néztünk, mi is kell ehhez. Hány gyerekre vigyázhatunk anélkül, hogy engedélyeket kellene beszerezni, meg ilyesmi. Végül négy lurkót sikerült a szárnyaink alá venni, és nagy lelkesedéssel vártam a következő hétfőt. Szerencsére addig volt még jó pár nap, és szükség volt egy alapos bevásárlásra, mert a kicsiket le foglalni valamivel. Tehát, felvettem az egyik szuper kis blúzomat, a farmert, és ekkor hármat szólt a csengő. Azt hiszem, eldobtam az épp kezemben lévő táskát, úgy vágtattam ki a kapuhoz, amely, ahogy felnyílt, maga a napsugár mosolygott rám. Szerintem mindenki ismeri a tüneteket: Rád néz, a lábad remeg, és elfelejted, hogy hívnak... Na igen, ez utóbbi nem törvényszerű, de most, hogy a keze az enyémen van, és megint fogja a mappával együtt, ez nagyon kemény. Érzem a finom érintését. Nem szorít, inkább mintha azt várná, mikor moccanok meg, hogy lerázzam őt, ami persze eszembe sincs! Érzem, ahogy melegem lesz, és bizsereg a gyomrom. Jobb kezemben a toll, a papír fölött, és a másodpercek csak telnek... Tényleg, hogy is hívnak? De ciki, nem jut eszembe a nevem. A pillanatokat legkönnyebb ezzel a kérdéssel húzni:

– Hova is kell aláírnom?

Persze megmutatja, nekem pedig újraindul az agyam. Ja, igen, Kerekes Laura. Oké, megvan. Aláírom a levél tértis papírját, és végül elenged. Gyors búcsú, mert érzem, az arcom olyan színben úszik, mintha fél órája a tűző napon álltam volna. Mindegy, elment, én pedig a fürdőszoba tükrében láthatom a csodálatos arcomat, lángoló vörösen... Igazából azt kívánom, bárcsak ne felejtenék el önmagam lenni, de mikor a közelembe kerül és ennyire, akkor menthetetlenül a vonzása alá kerülök. Amiről azt gondolom, nem csak rám hat. Jobb erre nem is gondolni, azt hiszem.

Végül fél óra alatt összeszedtem magam, és elindultam, hogy bevásároljak. Nos, remélem, elég lesz az a négy csomag színes ceruza, ugyanennyi zsírkréta, fél vagon rajzlap, és aszfaltkréta. Hazaérve a gép elé ülök, majd a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy milliónyi színezőt nyomtatok ki. Azt hittem, felkészültem.

Másnap cseng a telefon. A vonal végén egy fickó keres, arról érdeklődve, befizettem-e a csekket. Igen, tegnap befizettem. Szerintem a pasi nem tudja, nekifogjon-e hangosan röhögni, mikor közlöm, azért nem fizetem ki időben az internetes csekkjeimet, hogy a postással foghassuk egymás kezét, mikor aláírom a tértis felszólításokat. Végül zavartan krákog, és így szól:

– Esetleg nem ártana vele beszélni, hogy szívesen látná privátban...

Na igen, mintha ez olyan könnyen menne. Igazából rettegek a választól, amit arra a kérdésre kapnék, hogy: nem lenne kedved velem találkozni? Az elutasítástól félek. Hogy erről letereljem a gondolataimat, megérkezik A KIHÍVÁS. Mikor azt gondoltam, négy gyerekre vigyázni a világ leglazább munkája, hát őrült nagyot tévedtem. Az egyik folyton hisztizett. Nem, nem egy állandóan, hanem a négyből mindig valamelyik átvette, mint stafétát a futók. A csendes rajzolgatás sem működött, folyton összevesztek a tök egyforma ceruzákon. Ezen teljesen kiakadtam, hogy lehet valamin veszekedni, ami egyforma? Az étkeztetés sem volt egyszerű, mert mind válogatott, de nem is kicsit. Komolyan, egy hét alatt rájöttem, hogy soha, de soha nem szülök gyereket, és azon rágódtam, hogyan fogok még egy hetet kibírni anélkül, hogy az idegosztályra ne kerülnék. Szilvivel megfogadtuk, ez volt az utolsó ilyen bulink. A második hét könnyebb volt, eszünkbe jutott a közeli játszótér, így a gyerekek elfáradtak annyira, hogy délután három órákat aludtak. Végre láttuk a végét, de előtte naná, hogy ajánlott levelem jött. Tehát, négy gyerekkel a nyomomban mentem kaput nyitni, kik a következőképp fogadták a kedvenc postásom:

– Potáááás!

– Mit hoztál nekem? – A levelet most letette mindenestől a bringa első kosarára, és amíg a töpörtyűknek beszélt, sértetten aláírtam a papírt. Előttem áll. Mi a frászért nem akarta megfogni a kezem? Most úgy bokán rúgtam volna, hogy: Hé! Velem foglalkozz, ők csak a munkám, épp jelenleg. Aztán a legkisebb egyszer csak a kezemben volt, és amíg fél szemmel azt lestem, a másik három közül melyik próbál szökni, fel sem tűnt, a karomban lévő hogy kaparintotta meg Laci ujját. Most viszont már szorongatta, és meredten nézett Rá, mintha hipnotizálta volna.

– Légyszi, engedd el! – Könyörögtem a dednek, miközben hálás voltam, amiért Laci le-le pillant, a maradék törpéket ellenőrizve, megvannak-e még. A kezemben lévő kicsi végre elengedte szegényt, majd egy bájosat intve így szólt:

– Na, szia pottás! – Laci szomorúan mosolyogva így válaszolt:

– Hát, ki lettem dobva.

Sajna nem tudtam reagálni, mert a gyerekek bevadultak, így már megint később jutott eszembe, hogy most kellett volna odasuttogni: Én nem dobnálak ki... Amint ez átsuhant a gondolataim közt, lehajoltam az egyik plüss kedvencért, és Miki, a legidősebb hangja betöltötte a szobát:

– CICIIIIIIIII!

Nos, nem tudom, mikor engedett ki a blúzom gumija annyira, hogy tökéletes betekintést adjon, ha elég jól behajolok, de máris rájöttem, mi volt az oka annak, ami miatt nem a kezemet fogva íratta alá velem a papírt... Villantottam, ő meg élt a kínálkozó lehetőséggel. Ezek után erősen kételkedtem abban is, hogy a gyerekeket nézte, és nem arra lesett, mit láthat még... Tehát, letelt a két pokoli hét, mi pedig ezt Szilvivel nagyon megünnepeltük. Vettünk egy üveg Sangriát, és vasárnap este bevágtuk magunkat a behűtött üveg társaságában a hintaágyba. Amíg iszogattunk, azt ecsetelgette, talán sikerül megkapnia a bevásárlóközpontban az információs pultra meghirdetett állást, és azzal piszkált, miért nem jelentkeztem én is, Laci biztos szokott ott vásárolni. Nos, ebben egyet kellett vele értenem. Éjfélre fogyott el a pia, és mi nagyon jókedvűen szédelegtünk be aludni.

Az a jó, mikor Murphy egy nagyot kacagni akar rajtad, és naná, hogy akkor küldi neked álmaid pasiját, mikor full másnaposan agonizálsz hajnali akarom mondani reggel nyolc óra tízkor. Az én szobám ablaka van a kapu mellett egyből, így arra eszméltem, hogy Szilvi álmos hangon közli:

– Várj, mindjárt szólok neki.

És Laci hangja:

– Oké, megvárom.

Mondanom sem kell, úgy ugrottam ki az ágyból, ahogy voltam, és szaladtam ki a kapuhoz, csipásan, fehér pólóruhában, fekete bugyival (igen, fontos, mert csodásan átlátszott) a fejemen haj helyett egy madárfészek, és naná, hogy még a szemüveg sem volt rajtam. Most nem kellett megfogni a kezem, mert a kapuba kapaszkodtam bele, hiszen szédülni kezdtem. Anyám, ezt az égést...

– Uh, azt a... De nagyon szédülök...

– De ugye nem hánysz ide? – Szegény nagyon rossz napon kapott el ezzel a beszólással. Villámló tekintettel néztem Rá, miközben vigyorogva ecsetelte, Szilvi miként fenyegette meg a tisztes táv tartásáról, és a vacsira fogyasztott pizzáról. Nem igazán értettem, mi van, de akkor kicsúszott a számon:

– Éjfélkor feküdtem le, és azért vagyok olyan, mint egy felmosórongy.

– Én is, mégis itt vagyok.

– Téged nem kínzott két hétig négy kölök, igenis megérdemeltünk egy görbe estét!

– Ebben igazad van. – Ahogy felpillantott, megbántam a hisztérika hangsúlyt, és igen, habár a szemébe néztem, elfelejtettem (már megint) megjegyezni a színét. Tiszta dinka lettem!

Nos a viselkedésemre a nehéz napok beköszönése volt a cseppet sem enyhítő magyarázat, és hogy minden egyszerre zúduljon a nyakamba, jött a nagy nemzeti ünnep, Augusztus huszadika. Anyuék évente kétszer-háromszor jönnek haza, a karácsonyi és a húsvéti tuti, most viszont valahogy úgy sikerült időzíteni, hogy a hosszú hétvégén (is) itt legyenek. Örültem nekik, és kíváncsi voltam, mert Kristóf is jött, a barátnőjével együtt. Nagyon helyes lány volt, habár meglehetősen félszegen viselkedett velem szemben. Ő most először jött hozzánk, vele Londonban találkoztam. Igazából rá kellett jönnöm, Anglia nem szeret engem, és ez az érzés kölcsönös volt. Eddig kétszer sikerült kimennem, és mindkét alkalommal végig esett, amíg ott tartózkodtam. Hát, itt legalább néha süt a nap, úgyhogy nem vágytam kitelepedni. Tehát, anyuék jönnek. Magamban azon morfondíroztam, mondjak-e neki egyáltalán bármit is Laciról, aztán úgy döntöttem, majd meglátjuk, hogy alakul a beszélgetés. Innentől kezdve jókedvűen vártam a találkozást.

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)

egy

Azt hiszem, mindenki pontosan emlékszik arra a napra, órára és percre, mikor megpillantotta Őt. Nálam ez így nem állja meg a helyét, mert az én nagy Ő-m bizony évek óta járt a házhoz, mivel személyében tisztelhettük a körzet postását. Az igazat megvallva mindig is tetszett, de tudtam Róla, hogy nős, és abból elég volt egy is az életemben. És azt sem akartam, hogy én legyek a helyi házasságrobbantó Ribizli Gizi, miközben elfelejtettem, hogy a kicsiny falut réges-rég a hátunk mögött hagytuk. Nagyjából kilenc éve, ha jól számolom. Tehát, beszéljünk Róla. A neve Laci. Olyan százhetvenöt centi magas, és szemüveges, akárcsak én. Ennek egyetlen hátránya, hogy az övé elsötétedik nyáron, viszont az egyáltalán nem a szemüveg miatt van, hogy nem emlékszem a szeme színére. A haja egészen sötét barna, és habár csak pár évvel idősebb nálam, igen, látszik benne pár ősz hajszál. Akárcsak az enyémben, de mi nők élünk azzal a lehetőséggel, hogy fessük ezeket a csúnya hajszálakat. Nos, ő az a pasi, akit egyből a szívedbe zársz, cuki, aranyos, és mindig mosolyog. Rám legalábbis csak egyszer nem mosolygott, de haladjunk időrendben, és nem ártana tudni, ki a frász is vagyok én. Tehát a nevem Kerekes Laura. Rólam annyit érdemes tudni, hogy szabadúszó grafikusként keresem a kenyerem, javarészt reklámtáblák és plakátok tervezésével töltöm az időmet. A munkám sokszor itthonról is tudom intézni, és tényleg csak néha akad olyan, hogy bejárós felkérést kapok. A szüleim, valamint a bátyám Angliában élnek jelenleg. Előbbiek az anyagilag stabil hátteret teremtik elő nyugdíjas éveikre, a tesóm pedig – ki hinné – sikeres író, női álnévvel. Meglepő módon zabálják a könyveit, mert a sok csajszi mind komolyan elhiszi, hogy amit Chelsea ír, az a tuti! Egyszer megkérdeztem, mi van, ha látni akarják, de csak megvonta a vállát, és közölte, hogy akkor felbérel egy nőt, aki majd lesz helyette Chelsea. Na ez igen, az évszázad ötlete.

Az én karrierem sehova nem tart, igazából sajnos csak sodródom az árral, és várom, hogy a postás csengessen. Nem, nem kétszer, háromszor. Mert úgy csak a Kovács Laci csenget. Ja, és persze Piri, a barátnőm.

Tehát eljött az a fázós reggel, mikor aláírós levelem jött, és igen, mi képesek voltunk hóban, fagyban beszélgetni a kapuban. Arra panaszkodtam, milyen sokat fizetünk a fűtésre, és ekkor elhangzott az a pár mondat:

– Én is ennyit fizetek, és nálam sincs meleg. Mikor este hazamegyek az üres lakásba, feltekerem a konvektort, de olyan nagy a belmagasság, hogy mire felmelegszik a szoba, már csavarom is őrlángra, mert kelek fel, és megyek dolgozni. – Azt hiszem, épp elég bambán nézhettem rá, mert kibukott belőle az is, hogy az anyukájáénál eszik, miután végez a melóval, és úgy emlékszem, mintha azt mondta volna, válófélben van. Lelki szemeim előtt láttam felvillanni, ahogy lekerül róla a „házinyúl” tábla, és helyén feltűnik a „vadászidény”. Na igen, ezzel egy időben természetesen azt is tudtam, hogy ez még nem biztos, mert „ várj! mentsük a menthetőt, bár most életünk megdőlt...” azaz ott a gyerek, és mi van, ha helyre akarja hozni ami elromlott. A szomszédokkal igen jóban voltam szerencsére, így sem az nem tűnt fel, hogy átugrottam, sem az, amikor véletlen Lacira terelődött a szó. Zoli nagyon büszkén újságolta, mekkora spanok, így meglehetősen érdekes látványt nyújtott, mikor Zsuzsának, a nejének, mintegy mellékesen megjegyeztem:

– Te tudtad, hogy válófélben van a postásunk? Mit gondolsz, kibékülnek még? – A hatás nem maradt el, mindketten döbbentek meredtek rám. Azt hiszem, ekkor kellett arra rádöbbenjek, Laci olyan valamit kottyantott el, amit nem igazán terjeszt. A szomszédok egyszerre kezdtek el beszélni, és a zsivajban csak az volt egyértelmű, hogy többet tudok, mint ők. Másnap csörrent meg a telefonom, befutott egy fél éves irodai munka. A postásom nem jött felénk aznap, így délután megint bevágódtam Zsuzsáékhoz, és megkérdeztem, átvennék-e a leveleimet, mert legutóbbi beülős munkám ideje alatt bizony volt olyan nap, hogy bezárt a posta, mire végeztem az irodában. Persze nem volt gond, vállalták. Ennek ürügyén még Laci számát is sikerült megszereznem, de féltem őt felhívni. Amint lefixáltuk a főnökkel a kezdésem napját, megpróbáltam kilesni, mikor erre jön, ami persze nem jött össze. Így esett meg, hogy utána tekertem. Tudtam, merre jár, mert Piri is az ő körzetébe tartozott, így öt perccel később már a bringáját szuggeráltam, miközben reméltem, a mínusz kettőben nem fog sokáig melegedni az épp aktuális ügyfélnél. Végre kijön, és igencsak meglepve néz rám. Még jó, hogy ilyen hideg van, azt hiheti, a fagytól piros az arcom, pedig egyszerűen csak kimelegedtem, ahogy itt áll, és engem néz. Bátor Oroszlán vagyok. Bátor oroszlán!

– Szia! Azért kerestelek meg, mert meg szeretném tudni, hol kell meghatalmazást írni.

– Szia! Vártam, hogy hívj! Hát, az minek kell?

– Tudod, beülős munkát kaptam, és nem szeretném, ha olyan lenne, mint legutóbb, hogy visszament pár levél, mert nem volt időm felvenni.

– Igen, emlékszem, akkor már anyukádék nem laktak itthon, ugye?- Csak bólintok. Anyám, várta, hogy hívjam? Ez komoly? Úristen, nem gondolhatom, hogy ez jelent valamit...

– Ühüm. Nos, be kell menjek a postára? – Egy pillanatig mereng, majd benyúl a táskájába.

– Lehet, hogy van nálam véletlen még meghatalmazás, és akkor most meg is írhatjuk. Szerencsére volt nála, nem is egy, így lezser mozdulattal kapásból kettő repült szét a mappából. Egyszerre hajolunk, lépünk, és csak egy centi, hogy össze nem fejelünk, és újabb, hogy ne lépjek rá, miközben a csizmám orrán landolt egyik papír után nyúl. Zavart vigyorgás, majd a szokásos kérdések. Nevem. Anyám neve. Nahát, az ő keresztanyját is így hívják. Nem, biztos nem vagyunk rokonok, nálunk mindig nagy családi banzájok vannak, és találkoztunk volna. A születési helyem. „Ó, végre új helységnév”. És az idő. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért ő ebben a pillanatban mindent tud rólam, egészen, amíg be nem nyögi, hogy a fia azon a napon, és hónapban született, mint én, csak később. Én mindeközben fogom a bringám, és mikor elém teszi a papírt, hogy aláírjam, ügyetlenkedni kezdek. Annyira imádom, amiért az egyik kezével megfogja a kormányt, a másikkal a mappát tartó bal kezem, és ahogy aláfirkantom a jelölésnél, igyekszem ezt minél lassabban, azért, minél tovább érezzem a bizsergést.

Amikor elteszi a papírt, komolyan nem emlékszem, hogy jött fel a téma, de a szemembe néz, és kijelenti:

– Elváltam. – Ezzel a szóval betódul gondolataim közé a kérdés, amit tudom, hogy nem mondtam ki, de mégis válaszolt rá:

– Az asszony félrelépett... – És folytatja, ha nem baj, nem osztanám meg, miket mondott, mert én csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, miközben leesett szájjal bámultam Rá. Hogy lehet ez? Mérget vettem volna rá, ebben az esetben ő a hűtlen fél, mert nagy körzet, sok szép nő, ugyebár... Annyira lefagytam, hogy csak másnap jutott eszembe: Mondanom kellett volna neki, ismerek én olyan nőket, akik boldogan omlanának a karjaiba. Élükön magammal, természetesen. Igazából akkor először nem láttam mosolyogni, és megdöbbentett az arcára kiülő csalódottság.

Este egy nagy bögre kakaóval az ágyban azon merengtem, amit hallottam. Várta, hogy hívjam. Ez most mit jelent? Jelent valamit? Ő az összetört fél. Túl van már ezen? És lenne nála esélyem? Mikor megtudtam a HÍRT, pláne, hogy Ő az, akit megbántottak, segíteni akartam neki. Ha másként nem, hát azzal, hogy az általa adott "vegyél postamobilt"szórólappal a kezemben a következő csekkbefizetésnél odamentem a postaboltos hölgyhöz, és az orra alá dugtam, hogy "Ibike, drága, nekem ez a mobil kell. Tegnapra. Ja, hogy ez nincs itt? Akkor majd kihozzák. Rendben." Pláne rendben, mikor azt mondta, az hozza ki, aki ezt ideadta. A szívem dobbant egy jó nagyot, és örültem, ahogy kell. Nos, mindegy, hogy nem Laci hozta ki, mert Szilvi, a lakótársam vette át, és idegesen rángatózó szájjal közölte, mennyibe fájt ez neki, még akkor is, ha megkapta este a készülék árát. Tehát, ott volt az új telefon, és napokig csak néztem, igen, itt a száma. Aztán odafönt rendezték a dolgaim. Hagyatéki tárgyalásra vártam idézést, és remegő kézzel tárcsáztam. Mikor beleszólt, majdnem ki is nyomtam, de végül megjött a hangom, és gyorsan ledaráltam, honnan van a szám (mintha nem tudta volna), miért hívtam, és mikor végeztem, ennyit kérdezett:

– Ezt mind egy szuszra mondtad el?

– Igen! – vágtam rá, majd egy "Akkor szia" kíséretében befejeztem a beszélgetést. Tiszta hülyének éreztem magam, és azt ismételgettem: minek hívtam föl, nem vagyok normális, azt hiszi, zaklatom, te jó ég...Mindezen bizonytalanságaim csak addig tartottak, míg két nappal később ő nem hívott engem...

Nagyapámmal nem is tudom, milyen volt a kapcsolatom. Ő egyben biztos volt: nem fogja megérni a lakodalmamat. Nos ebben igaza lett szegénynek, de bárhogy is erőltettem az agyam, egyszerűen nem volt olyan épkézláb fickó, aki

1; Egyáltalán megkérte volna a kezem.

2; Akinek igent mondtam volna.

Tehát a temetésen azzal a kellemetlen szájízzel néztem a ravatalt, hogy anyám, itt vagyok mindjárt harminc éves, és se férj, se ház, se gyerek. Oké, kocsi se, mert anyuékét használom. Tehát a nagyapám meghalt, eltemettük, és anyum megint összeveszett a testvérével, ugyanis kiderült, hogy az unokái részére tatám egy takarékbetétkönyvet hagyott, ez Kristófé és az enyém volt, amennyiben ő elhalálozik. Itt tört ki a parasztgyalázat, mert a nagynéném közölte, hogy az ő gyerekei is törvényes örökösök, mire anyu eszébe juttatta, hogy nincs is gyereke, valamint mivel negyvennyolc éves, nem valószínű, hogy gyereket szül fél éven belül, mire meglesz a hagyatéki. Öröm a boldog család!

Nos, megcsörrent a zsebemben a telefon. Az új számom kevesen tudták, és majdnem kiesett a kezemből a készülék, mikor megláttam a kijelzőn: Laci. Remegő kézzel vettem fel, és szóltam bele:

– Igen?

– Szia, Kovács László vagyok, és azért hívlak, otthon vagy-e, mert megjött a levél, amit vártál. – Reggel fél hét volt, én pedig épp fél órája voltam a munkahelyemen.

– Hát, az az igazság, hogy hatra járok be.

A vonal egy pillanatra csendes lett, és magamban azt ismételgettem: sajnálom, sajnálom.

– Nos, akkor dobjak be értesítőt, vagy adjam le Zoliéknak? – Egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy hazamenjek, de azt hiszem, akkor repültem volna, hiába a határozott idejű megbízatás.

– Add be kérlek nekik. Köszönöm, hogy szóltál.

– Nincs mit, jó munkát! Szia!

– Neked is, szia!

Nem tudom, miért szomorodtam el, mert lényegében örülnöm kellett volna, hiszen Ő hívott. Persze hivatalos ügyben. Igazából mit is várok? Csodát?

Koncentrátumok...

Szerintem nem csak nekem tűnt fel, hogy ha bizonyos dolgok foglalkoztatnak, akkor hirtelen csak azokkal lesz tele a város, a megye, az ország. Pl.: mostanában csak kismamákat látok, de nem szaladok ennyit előre, mert az előzményeket szeretném kiírni magamból.

Szóval rájöttem, hogy a László egy sűrű név. Laci a munkatársam, a zöldséges, a kettővel feljebb lakó szomszéd, a barátnőm sógora, és természetesen a postás is. Csak Lacikkal futok mostanában össze? Na jó, a többi Laci hidegen hagy, viszont AZ a Laci nem. Tehát, végre szabadnap. Mert jön a könyvem, megkaptam az értesítőt, és a főnökasszony jó fej volt. Lustán fetrengeni az ágyban fél nyolcig, micsoda jó kis nap! Mert ma szerda van, és heti hat nap munka után ez tényleg valami különleges. Kényelmesen felkelek, kávézok, felöltözöm, és mire végzek a reggeli toalettel, épp fél kilenc van. Az óra elkezd lassulni. Komolyan, a másodpercmutató belassul, szinte meg sem moccan. Mi ez, merül az elem? Nem, ez csak a várakozás csigatempós időátállása. Szörnyű! De tíz csiga perc után szól a csengő. Hm, a szomszéd jön??

Megyek ajtó, majd kaput nyitni. Év eleje van, tombol az influenza szezon, így mikor szegény, szerencsétlen helyettes rám néz, majdnem eldobja a kezében lévő cuccot, ahogy letámadom:

– Laci hol van? Beteg?! – Nálam jóval fiatalabbnak tűnik a srác, se köpni, se nyelni nem tud, csak néz, majd bevillan, mintha az arcába hisztiztem volna valamit.

– Nem, nem, csak szabin van. – Akkora megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, mintha azt mondták volna, fizetett szabit kapok a következő két hétre.

Csak jóval azután érem fel ésszel, hogy nem köszöntem, mikor a könyvemmel és egy bögre kakaóval bekucorodok a fotelba. Szegény helyettes, ugyan hányan támadják így le ma?

Ráérek, más dolgom sincs, mint agyalni. A könyv gyorsan a polcra kerül, és nekem máris ellódul Felé a gondolatom. Mit csinálhat? Mi van vele? Amikor beszéltünk, a fiáról is szó esett. Te jó ég, ő mindent tud rólam, mert a meghatalmazáshoz kellett anyám neve, hogy hol, mikor születtem... Akkor annyira sült hal lettem, eszembe se jutott visszakérdezni. Most már bánhatom. Persze az interneten sincs fent, mert miért is lenne?

A következő hónapok csendes álmodozással telnek, végül megváltoznak a dolgok. Véget ér a munka, én pedig újra itthon leszek, és talán történik valami érdemleges.

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)