három

3;

Azt hiszem, a lányos anyák legnagyobb rémálma a párválasztás időszaka. Az én drága anyucim viselkedéséből legalábbis ezt vettem le...

Tehát a pályázók, akik színe elé járultak, a következő megjegyzéseket kapták:

– Túl kövér,

– Túl sovány,

– Túl kevés a haja,

– Túl sok a haja.

És ezek csak a legelkeseredettebb verziók, amikor egyszerűen nem tudott mibe belekötni. Tehát a párjelöltek az esetek javában elmenekültek, vagy ami még rosszabb, én is Anyu kritikus és pengeéles szemével kezdtem őket méricskélni. Tulajdonképp Laciban egy fogást talált volna, mégpedig azt, hogy nős. A boldogság kék madara repkedett körülöttem, mikor erre ráébredtem, természetesen azt figyelmen kívül hagyva: mi nem vagyunk egy pár vele, de még csak nem is randiztunk, sőt, azt se tudom, tetszek-e neki. Tehát, vissza anyuhoz, amint hazaértek, és lepakoltak, valamint megvolt az utazásról az élménybeszámoló, nekem lett szegezve a kérdés:

– Lau, nem akarsz nekünk valakit bemutatni a következő napokban? – Ez egyébként úgy értelmezhető: Nem tudsz még senkit bemutatni? Hát, nem. Ez van, kérem szépen. Anya színpadiasan sóhajt, majd könnyes szemmel néz rám.

– Hát sose lesz már nekem unokám? – Azt minden esetben szívesen elfelejti, a bátyámnak van egy öt éves fia az előző komoly kapcsolatából, akit akkor láttam én is, mikor kint voltam látogatóban. Ő az édesanyjával él, így nem olyan, mintha a családi körön belül lehetne unokázni. Ettől mindig összeszorul a gyomrom, pláne, mióta a négy ördögfiókával töltöttem két hetet. Még mindig nem érzem azt a vágyat, amit kellene, és aggódnék is, ha nem huszonnyolc éves lennék. Mostanában úgyis mindenki később szül, szóval ráérek hét év múlva szorongani. Ez olyan biztonságosan hangzik. Hét év, mint a mesében. Akkor már lesz valaki, akinek esetleg lesz „kedvem” szülni. Tehát, anyukám megállapította, velem nem sokra megy, és két nap alatt leszervezte a családlátogatást, oda-vissza. Ez azt jelenti, hogy összeírja a családtagokat, és felkerekedik apuval, mindenkit meglátogatnak, majd miután megvolt a találkozó, az összes rokon hozzánk csődül kerti partit tartani. Ez igazából nem rossz, amolyan, ha jöttök, lesztek, ha hoztok esztek buli szokott lenni, csak felénk nem divat az áruházi grillezőt megvenni, hanem bizony apu csinos kis tűzteret készít néhány téglából, fölé teszik a régi sütő rácsát, és erre jönnek a grilltálcák. Az egész napos aktív füstölődés ellenére nagyon finomak ezek a kaják, és nem hagynám ki, viszont a füstölt szagról szívesen lemondanék. De hát, valamit valamiért. Szóval anyuék elindultak, Kristóf pedig maradt itthon szegény Ingével. Épp nyakig benne voltam a mosogatásban, mikor hármat csöngettek. Azonnal tudtam, ki jött, de mivel a bátyám épp az ajtó előtt jött el, hát fordult, és ment a kapuhoz. Nagyot sóhajtva vettem le a kesztyűt, mert tudtam, ő úgysem veheti át az én aláírós levelemet. Jól számoltam, hamarosan meghallottam, ahogy kiált:

– Hugi! Leveled jött! – Természetesen volt olyan tapintatlan, hogy karba tett kézzel végigállja amíg átveszem a küldeményt. Mikor bementünk, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nem elég baj nekem, mikor nem tudok a Postás közelében két értelmes mondatot sem kinyögni, most még Kristófnak is itt kellett tátani a száját?? Visszaléptem a mosogatóhoz, és újra felhúztam a gumikesztyűt, miközben éreztem magamon bátyám tekintetét. Végül megfordultam, és ráförmedtem.

– Mi a fenét bámulsz? – A világon senki nem tud olyan kiakasztóan vigyorogni mint ő, és ezzel még jobban idegesített.

– Láttam, amit láttam. Te bele vagy esve a postásba! – Se köpni, se nyelni nem tudtam. Azt hiszem, igen idióta fejet vághattam, miközben elnevette magát.

– Ahogy elnéztem, van nála esélyed. Te sem vagy számára közömbös. -Hirtelen visszatért belém az erő.

– Mit tudsz te erről? Semmit! Róla sem. Elvált, ő a szenvedő fél, az asszony az új szerelmével él boldogan. Hogy is kezdhetnék nála puhatolózni, hogy továbblépett-e már.
– Ugyan, hugi, felnőtt nő vagy. Na meg mégis mire vársz? Mi pasik ráérünk, de ti csajok kényesebb helyzetben vagytok.
– Az a nagy igazság, hogy én nem vágyom gyerekekre. És igazából azt sem szeretném, ha csalódna...Bármelyikünk is. – A tesóm megcsóválta a fejét. Ismerte jól ennek a csalódástól való félelmemnek az előzményét.

– Csak nehogy valamelyik környékbeli szépasszony invitálja be előtted kávézni!
Erre egészen eddig nem is gondoltam, habár felrémlett néha, hogy nem csak én vagyok szabad és független a környéken. A gyomrom görcsbe rándult arra a gondolatra, hogy más nővel jön össze, mielőtt... Mi is? Mert hogy én nem állok elé szerelmet vallani, az biztos!

***

Életem első szerelme Imre volt. Imre, akit biztonsági őrként ismertem meg, mikor sűrűn jártam a kórházba, és ő minden nap ott ült a portán, bármikor is mentem. Nem szívesen emlékszem vissza a fulladós életemre, szerencsére magam mögött tudhatom, de akkor, tizenhat évesen, a kórházban sűrűn megfordultam. Injekciós kezelésre jártam, hogy erősödjön az immunrendszerem, minden szombaton. Aztán egyszer valami csoda folytán megkérdezte, miért kell épp szombaton jönnöm. Látogatok valakit? Hát, így kezdődött. Imi nem volt egy Kevin Sorbo, mégis valami nagyon vonzott benne. Talán azok a meleg, barna szemei, vagy ahogy megtaláltuk a közös hangot, nem tudom. Az biztos, hogy tavasszal, mikor menetrendszerűen jött a teljesen kimerítő asztmás rohamsorozat, és megint befektettek, minden ráérő és látogatómentes szabad percem ott lógtam el nála a portán. Hamarosan az összes nővér tudta, hol keressen, ha gyógyszereléskor nem voltam jelen. Őrülten szerelmes lettem! És a következő két évben nagyon nem történt semmi a beszélgetéseinken kívül. Úgy éreztem, nagyon közel kerültünk egymáshoz, és alig vártam az a napot, mikor ráébred, már nem vagyok kislány többé, és lépni mer.

Lemaradtam egy szuper film bemutatójáról a betegségem miatt, így mikor kijött a folytatás, legnagyobb örömömre felajánlotta, nézzem meg nála az első részt. Őrült boldog voltam, hiszen egyrészt láthatom a filmet, másrészt Vele leszek egész délután. A barátnőm falazott nekem, és valami félelemmel vegyes izgalommal ültem be a nagy napon mellé a kocsiba, amivel kijött elém. Akkor még a faluban laktunk, és busszal jöttem át. Tehát, elmentünk hozzájuk. Az anyukája nagyon kedvesen fogadott, és a házban Ő navigált. Érdekes kialakítása volt, én el is tévedtem volna benne, de Imre fogta a kezemet, és finoman húzott maga után. A szobája egyszerű volt, de nagyon kényelmes. Hatalmas ágy állt kinyitva benne, amellyel szemben a legnagyobb tv terpeszkedett, amit akkoriban kapni lehetett. Elővette a CD-t, és amíg bekapcsolta a készülékeket, az anyukája behozott két tálcán ropogtatni valót, és üdítőt, majd jó szórakozást kívánt, és becsukta maga mögött az ajtót. Imi leengedte a redőnyt, felpattant mögém az ágyra, és elindult a film. Én jó kislányhoz méltóan ültem, míg meg nem szólalt:

– Dőlj el, sokkal kényelmesebb! – Igazából szentül meg voltam róla győződve, most majd megtörik a jég, és majdnem így is lett. Az oldalunkon feküdtünk, és éreztem, ahogy lélegzik mellettem. Nem tudtam a fimre figyelni, megfordultam, és Ránéztem.

– Valami baj van? – kérdeztem, ahogy a készülék fényénél olyan furcsán nézett rám. Megcsóválta a fejét, de nem tudtam újra a filmre koncentrálni. Felültem, ahogy Ő is.

– Csikis vagy? – kérdezte, mire megráztam a fejem. Már korábban is hülyéskedtünk, nem is értettem, hogy jutott ez eszébe, aztán arra sem igen emlékszem, hogy kezdtünk neki birkózni, csak azt tudom, hogy most remegett, ahogy ökörködtünk, és mikor hagyta magát leteperni, izgatott borzongással éreztem meg, amint nekem feszül az öle. Hirtelen feljebb lökte magát, és megcsókolt. Meglepődtem, de örömmel csókoltam vissza, és borultam rá. Akkor elvesztettem az önuralmam, és igen, azt akartam, hogy ő se érezzen másként. Akkor kapott észbe, mikor szabályosan lerángattam róla a pólót.

– Ne... – próbált lefogni, de akkor már túl voltam azon a határon, hogy meg tudjak állni, és ezt ő is észrevette. Végül maga alá gyűrt, és segített rajtam, de az kevés volt. Sosem bocsátom meg neki, hogy akkor magán hagyta azt a nyomorult nadrágot, és nem élt a lehetőséggel. Reszkettem az ölelésében, és érzetem, hogy kíván, így nem tudtam felfogni, miért nem szabadul meg attól a kis darabtól. Eléggé csalódott voltam, és nem értettem semmit. Miért volt ez jó neki? Elég feszült lett köztünk a légkör, de én ettől függetlenül álmodozni kezdtem: Két éve ismer, és most közelebb kerültünk egymáshoz. Te jó ég, miért vagyok ennyire buta, persze, hogy nem akart úgy lefektetni, hogy a szülei a másik szobában vannak! Majd legközelebb, majd akkor sokkal jobban megszervezzük a délutánt, és talán ott is alhatok. Mostantól akkor járunk, és amint befejezem a sulit, akár be is mutathatom anyuéknak! Inkább már előbb, és lehetne ő a szalagavató bálon a partnerem! A következő napok édes álmodozással teltek, meg tervezgetéssel, aminek az volt a központja, hogy fogunk mi a jövőben együtt lenni. Együtt! Ő és én. A rózsaszín felhők közt úsztam, és madarat lehetett volna velem fogatni. Legelvetemültebb pillanataimban azon kaptam magam, már az esküvői ruhákat nézegetem, de kedvesen elnéző voltam ez ügyben magammal. Szombaton megint mentem a szurimért, de nem úgy fogadott, ahogy eddig. Távolságtartó volt, és ez nem esett túl jól. Valami megváltozott, és ez nem tetszett nekem. Mikor végeztem, beültem hozzá, ahogy máskor, és ő elhúzódott tőlem.

– Mi rosszat tettem, hogy kerülsz, mint egy leprást? – csattantam fel, mert azóta is folyamatosan forrt a vérem, és vágyakoztam az érintése után. Kiborító volt.

– Te semmit. Én voltam a hülye, nem lett volna szabad...

– Nem lett volna szabad abbahagynod! – vágtam a szavába, mire elkerekedett a szeme.

– Te nem tudod, mit beszélsz! – nevetnem kellett.

– Ugye, nem hiszed, hogy még szűz vagyok? Az istenért, nem vetted észre, mennyire tetszel nekem? Azt hittem, ez kölcsönös, és hogy talán... szeretsz is egy picit.

– Szeretlek! Épp ezért ne tehettem meg, mert tönkrement volna a barátságunk, és nem akarlak elveszíteni, mint barátot. – A szívemet keserűség járta át. Tehát csak egy barát vagyok?

– Csak barátként tekintesz Rám? – kérdeztem, miközben aközt ingadoztam, megüssem, vagy megöleljem.

– Több vagy Nekem, mint egy barát.

– De, nem akarsz velem lefeküdni?! – Akkor még ki mertem ezt mondani, mert azt hittem, azt fogja válaszolni, amit hallani szeretnék.

– Nem az a baj, hogy nem akarok, hanem, hogy te túl fiatal vagy. Ha hozzám kötöd magad, később a fejemhez vágod, hogy te még nem buliztál eleget, és nem éltél. És nem akarlak elveszíteni.

– Ez a legrosszabb szöveg, amit valaha is halottam. De legalább tudom, esélyem sincs nálad.

Azonnal felugrottam, sarkon fordultam, és elrohantam, mielőtt kitört belőlem a bőgés. Miért hagyta addig fajulni ezt az egészet? Ó, még az is jobb lett volna, ha lefekszik velem, és utána dob, abban már volt részem. Miért voltam ennyire ostoba, és vak? Úgy éreztem, a rózsaszín felhők közé épített álomvár összeomlik, és mázsás súlyként temeti be a szívemet. Nem vagyok neki elég jó? Túl fiatal vagyok, mi? Akkor mi a francnak engedte meg, hogy történjen köztünk bármi is? A Szíven fájt, az ölem sajgott, önbecsülésem akkora csorbát szenvedett, hogy meg sem kell lepődni azon, ami történt ezt követően.

Nem akartam hazamenni, pénz meg mindig volt nálam bőven, ha a városba mentem, így fogtam magam, és felültem az első buszra, ami bevitt Szegedre. Ott szabad folyást engedtem a könnyeimnek, nem törődve a lefolyó sminkemmel. Rákezdett esni, és azon kaptam magam, valaki finoman ébresztget. A sorőr mosolygott rám, miközben azt sem tudtam, hol a francban vagyok.

– Végállomás, kisasszony! – Egy zsepit nyújtott felém. Azonnal tudtam, milyen rémesen nézhetek ki, a fekete szétfolyt szemfestékkel, így jóformán rá sem nézve kaptam el a zsepit, levettem a szemüvegem, majd buzgón próbáltam eltüntetni a valószínűleg Zombikra hajazó smink maradványait. Csak remélni mertem tükör nélkül, hogy egy kicsit jobban nézek ki. Ahogy újra a helyére tettem a látáshoz nélkülözhetetlen kis kiegészítőmet, majdnem kihagyott egy ütemet a szívem, majd pislogtam, hátha rosszul látok. Antonio Banderas állt előttem, legalábbis az ikertestvére. Oké, ennek a kiadásnak kék szemei voltak, de épp olyan hullámos, fekete haja, és az a mosoly... Egyből melegem lett. És épp így kell látnia?

– Mi történt, hogy álomba sírta magát? – kérdezte, miközben azon gondolkoztam, hogy nem tűnt fel nekem ez a fickó, mikor jegyet váltottam. Esetleg azért, mert csupa könny volt a szemem?

– Életem szerelme kidobott. Azaz nem, csak közölte, mennyire fiatal és bohó vagyok egy vele való komoly kapcsolathoz. – Éreztem, amint újra rám tör a bőghetnék, ezért a szájamba haraptam, és próbáltam megőrizni a hidegvérem.

– Jó nagy marha lehet, ha képes elküldeni egy ilyen szép lányt! Ha az én barátnőm lennél, biztosan nem hagynálak sírni! – A hangja mély volt, én pedig elmosolyodtam attól amit mondott. Sosem találtam magam valami szépnek, ez a Magyar Banderas meg miket nem mond. Hirtelen vigyorognom kellett.

– Hát, képzelem, milyen szép vagyok, lefolyt sminkkel, és kisírt szemekkel.

Felém nyújtotta a kezét, és biccentett a fejével. Valahogy nem esett nehezemre kezemet az övébe helyezni, és ahogy megfogott, fel is húzott az ülésről. Meglepődve néztem ki a buszból, mert nem a pályaudvaron voltunk, hanem, gondolom a telephelyen. A jármű elejében három tükör is volt egymás közvetlen közelében, ami mind az utastér felé nézett. A macsó itt egy ügyes mozdulattal maga elé tolt, és mivel jó fél méterrel magasodott fölém, lehajolt a vállamhoz.

– Nézz csak oda. Mit látsz? – Inkább nem néztem volna a tükörbe, de mit tehettem? Viszont egy szó nem sok, annyit nem tudtam kinyögni, mert éreztem, ahogy a légvételnél megrezzen pár hajszálam, a nyakam csiklandozva.

– Én egy gyönyörű, fiatal lányt látok, aki minden ujjára tíz önkéntest is kapna, ha akarna. Akinek nem tud egyetlen épeszű férfi sem nemet mondani. – Az illata, és a szavai, mintha egy kicsit elbódítottak volna. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és alig pár centire volt egymástól az arcunk.

– Senki? – kérdeztem bizonytalanul, mire éreztem, ahogy az egyik karja a derekam mögé siklik, a másik pedig a hátamra simul.

– Senki épeszű – válaszolta, és az ajkaimra hajolt.

Később persze kiderült, a lábamról azonnal ledöntő fickót Mikinek hívják, és nagyon hálás voltam neki, amiért visszakaptam tőle valamennyit az önbecsülésemből, habár furcsa volt megtapasztalni a testi vonzódást, lelki érzelmek nélkül. Valahogy sosem tudtam Mikit úgy szeretni. Nem tagadom, rendkívül vonzódtam hozzá, de egy idő után ez kevésnek bizonyult, pláne, hogy igen sokan ácsingóztak a kegyeire. A legfájóbb mégis az volt, mikor egy másik lánnyal láttam, és később szembesített az igazsággal: „Kicsim, nem ígértem semmit”. Igaza volt. És ezzel le is zárult még egy korszak az életemben. Miki ennek ellenére nagyon szép időszakot adott nekem, általa teljesedtem ki, és valahol még hálás is lehetnék Imrének, ha nem fájna még mindig az, hogy egy olyan nőt jegyzett el, aki külsőleg nagyon hasonlít rám, és mint az szokott lenni, az élet visszaosztja pofonokat: A csaj kisemmizte, és otthagyta. Némi elégtételt éreztem, de nem lettem boldogabb. Azért annak mégis örültem, amiért nem lettünk Miklóssal szerelmesek, és nem miattam bomlott fel egy család. Azt a világért sem akartam volna! Tehát, a következő években szép kényelmes magányra ítéltem magamat, és egy idő után nem hiányzott nekem már a férfiakkal való bajlódás. Féltem, hogy megint pórul járok, így, vagy úgy. Ekkor költöztünk be a városba, ahol szerencsére nem kellett a néniktől azt hallgatnom, hogy a Kádár Jani olyan rendes gyerek, vagy a Tóth Pista, hát az meg egyenesen aranyat ér. Nekem nem kellett senki. Amikor Laci először hozott levelet, persze feltűnt, milyen helyes, de az ujján ott volt a gyűrű, és nekem egyből eszembe jutott Miki. Sosem láttam a nejét, de valahogy mindig rosszul éreztem magam amiatt, hogy őt valaki otthon szereti, és várja, miközben velem hancúrozik, így a postás elve szóba sem jöhetett a „megnézem már egy kicsit jobban” témában. Azt meg nem vettem észre, mikor került le róla a gyűrű, úgy el voltam foglalva magammal.

Most megint magammal vagyok elfoglalva, ülök a fésülködősztal előtt, és bambulok meredten. Kristóf csak direkt húz, biztosan azért, mert ezek szerint le sem tagadhatnám, mennyire vonzódom Lacihoz. Ebben a pillanatban az is kapcsolt bennem: ezek szerint Ő is tisztában van vele, hogy Én... Jaj, ne! Most akkor mi lesz?

***

Anyuék éves nagy nyári családegyesítő bulija miatt nem volt sok időm ezen rágni magam, és mire véget ért a hosszú hétvége, el is felejtettem az egészet. Egészen keddig, mikor a csengő megint hármat szólt... Nem is mertem Ránézni, és kivételesen nagyon gyorsan odakapartam valamit a nevem helyére, átvettem a küldeményt, és bemenekültem a házba. Mire anyuék elmentek, teljesen kikészültem. Szilvi helytelenítően csóválta a fejét, mikor jött valami, és átküldettem a szomszédba. Csak az ablakból mertem lesni a kapu előtti eseményeket, azt is csak addig, míg Laci egyszer csak felnézett. Tudom, hogy nem lát át a függönyön, de hátrébb léptem. Én sem láttam az arckifejezését.

– Tiszta hülye vagy! – Förmedt rám Szilvi, mikor bejött. – Állandóan azt kérdezi, jól vagy-e, még ha nekem jön levél, akkor is! Minek kell bujkálni? Vagy inkább azt mond már meg nekem, mégis miért nem mered megmondani neki, hogy tetszik?

– Azt soha! Ne viccelj már! És ha kinevet? Azt nem élném túl!

– Eh, miért nevetne ki? Legközelebb hívd be egy kávéra!

Na persze, ezt könnyű volt mondani. Inkább vettem egy modellező készletet, és abba fektettem bele a fölös energiáimat. Persze ebből is baj lett, mert vannak kétbalkezes napok mindenki életében. Nekem is volt akkoriban egy ilyen, most sem értem, hogy a fenébe bírtam a hüvelykujjam szétvágni a sniccerrel, de az biztos, hogy a sebészeten kötöttem ki. Két öltéssel és egy jókora buci kötéssel gazdagabban mentem haza, és bezuhanva az ágyba csak röhögni tudtam magamon: íme a nő, akinek semmi nem sikerül. Másnap bénázva öltöztem, és minden nagyon nem ment, így eléggé csapzottan és kelletlenül mentem kaput nyitni, mikor befutott Laci az aznapi küldeményekkel. Újabban nem csak az aláíróssal, de minden közömbös levéllel becsöngetett, és most is Szilvi ment volna ki, ha időközben fel nem veszik recepciósnak a bevásárló központba. Ez az én formám. Mikor kicsoszogtam, Laci láthatóan meghökkent.

– Te jó ég, minden rendben? – kérdezte, mire sikeresen remegni kezdett a szájam. Mitagadás, mélyponton voltam, és ő olyan melegséggel nézett rám, hogy azonnal a nyakába akartam borulni.

– Ó, persze, azt leszámítva, hogy semmi nem sikerül mostanában nekem.

– Mi történt a kezeddel?

– Hát, megcsúszott a sniccer, mikor a hungarocellt vágtam, és nagyon éles volt. Kaptam két öltést. Szerintem kidobom a makettet, amit meg akartam csinálni.

Laci szeme felcsillant.

– Milyen makett? – Megvontam a vállam.

– Nem nagy valami, egy kis falut akartam csinálni, hungarocellből vágtam volna ki a házakat... Megnézed?- Bólintott, és belépett a kapun. Becsuktam mögötte, majd elindultam apu műhelye felé, ahol szerencsétlenkedtem. Ahogy beléptünk, felkapcsoltam a villanyt, és eszembe jutott, mi maradt el a baleset napján.

– Ó, a franc! – csúszott ki a számon, ahogy megláttam a csurom vér hungarocell maradékokat. – Bocs, nem volt alkalmam lejönni azóta összepakolni. Ez lett volna.

Felvettem az asztal széléről a makett dobozt, és lesodortam azzal a lendülettel minden alatta lévő egyebet. Megint egyszerre hajoltunk le, de most nem volt olyan szerencsém, mint az év elején. Teljes erőből összefejeltünk, én pedig megszédültem, és a hátsómra huppantam. Szégyen vagy sem, elkezdtem sírni, és nevetni egyszerre.

– Ezt nem hiszem el! Ne haragudj! – nyögtem két sírva kacagós csuklás közt, miközben szegény szintén a fejét dörzsölte lehajolva.

– Semmi baj! Na gyere!- nyújtotta felém a kezét, de ahogy megfogtam, felvisítottam.

– Aú, megráztál! – összenéztünk, és egyszerre kezdtünk el nevetni. Lehet ennél rosszabb? Végül újra kézen fogott, és segített felkelni, ekkor már nem szikráztunk annyira. Viszont most először nem volt se kerékpár, se aláírós mappa köztünk, és rájöttem, eddig ezek voltak a „távolságtartás eszközei”. Úgy húzott magához, mintha attól félne, képes vagyok újabb hátast dobni. Éreztem, ahogy a karja a derekam mögé csúszik, és hirtelen melegem lett. Az arca eszméletlenül közel volt, mint még soha, de rám borult a rózsaszín köd...

– Nem látom a szemedet – csúszott ki a számon, mire elmosolyodott, és levette a szemüvegét, hogy apám munkaasztalára tegye.

– És most?

– Imádom a csokoládét. – Mert barna szeme volt, mint a tejcsokinak, épp olyasmi színe. Ahogy erre koncentráltam, hirtelen lekerült rólam is a szemüveg – ő vette le –, majd a következő pillanatban már éreztem is, ahogy óvatosan, szinte félve szájon csókol. Az érintésétől nyolc hónapnyi, ugyanilyen óvatos és félelemből épült gát szakadt át bennem. Egyszerre hirtelen sok lett; az illatától és egyre merészebb érintésétől felforrt bennem a vér, és közel álltam ahhoz, hogy lerántsam a padlóra. Na jó, csak rajta múlt, hogy ez nem történt meg. Eszméletlenül jó volt, és hanem sikerül belekapaszkodnom az összevarrt ujjammal, nem tudom, mikor engedjük el egymást. Levegő után kapkodtunk, és úgy néztünk egymásra, mintha most először eszmélnénk fel. Tulajdonképp ez igaz is volt, szemüveg nélkül egészen másként festettünk.

– Volna kedved szétnézni nálam? – A kérdés váratlanul ért, de boldogság öntött el. Látni szeretne! Nem bánta meg! És hátha lesz folytatás, mert én mindjárt összeesek!

– Hát persze! – vágtam rá.

– Most muszáj mennem, de amint végzek, felhívlak. – Elengedett, és elindult, de az ajtóból visszalépett, és újra megcsókolt, ami már egyáltalán nem volt olyan óvatos, végül nagy nehezen otthagyott, miközben úgy remegett kezem-lábam, mintha tél lenne és fáznék. Ehhez képest mindössze csak próbáltam magamhoz térni. Igen, megcsókolt, és ma megyek hozzá! Juhé! Vettem pár mély levegőt, és a szemüvegem után nyúltam. Az valahogy kiesett, Ő mikor vette fel a sajátját. Eszembe jutott, hogy a kapu is tárva-nyitva áll, így először zat zártam be. Aztán kitört rajtam a randiláz. Felrohantam a házba, és mint egy eszelős kezdtem kapkodni. Mit vegyek fel? Mit vigyek magammal? Miben tetszenék neki? És, meddig maradok? Reményeim szerint ott töltöm az éjszakát, így gyorsan kirángattam a fiókot, és lázasan turkálni kezdtem benne, a megfelelő fehérnemű után kutatva. Miután végre sikerült kiválasztanom két darabot, ami a legjobban tetszett, jöhetett a ruhapróba. Itt újabb óra telt el, mert nem akartam egy hátizsákkal beállítani, Még jó, hogy szeptember van, és kellemes az időjárás, így a válltáskám mélye jóindulatúan elrejtette a váltás ruháimat. Mire ezzel végeztem, dél volt. Alig bírtam valamit enni, a gyomrom picike volt, és rettentően izgultam. A gondolataim egyre csak azon jártak, mi lesz nála, valamint, hogy mi volt a műhelyben. Te jó ég, teljesen kész voltam, mikor Szilvi hazaesett. A telefonra félpercenként néztem, nehogy időközben kikapcsolja magát (ami megrögzött rossz szokása volt), és tulajdonképp egész emberi formát sikerült felvennem bekötözött bal kezem ellenére.

– Jól vagy? – kérdezte tőlem, mikor meglátott a nappaliban, ugrásra készen.

– Ma te vagy a második, aki ezt kérdezi tőlem. – Szilvi szeme kikerekedett.

– És ki volt az első? – Elég volt elmosolyodnom, hogy tudja a választ.

– Te jóságos ég, mi történt?

Ha nem lettem volna annyira az egész hatása alatt még mindig, egészen biztos, hogy a legapróbb részletekig beszámolok neki, de most nem ment.

– Randizunk, Nála. -A lakótársam ledobta magát mellém, és megrázta a fejét.

– És ezt csak így mondod? Hogy jutottál el a bujdoklásból a randiig?

– Erről még nem tudok beszélni, mert még nem fogtam fel magam sem. Most arra várok, hogy hívjon. Szerintem egyél, mert Piriékhez kettő körül szokott érni, most meg fél egy van...

A telefon csörgése szakított félbe, és hitetlenkedve néztem a kijelzőre.

– Szia, rohanok leszámolni, és egy óra múlva... Odamenjek, vagy találkozzunk valahol?

– Mond, hova menjek, és ott leszek – bediktálta a helyet, én pedig ájulás közeli állapotba kerültem. Egy óra múlva randizunk. Te jó ég!

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)