egy

Azt hiszem, mindenki pontosan emlékszik arra a napra, órára és percre, mikor megpillantotta Őt. Nálam ez így nem állja meg a helyét, mert az én nagy Ő-m bizony évek óta járt a házhoz, mivel személyében tisztelhettük a körzet postását. Az igazat megvallva mindig is tetszett, de tudtam Róla, hogy nős, és abból elég volt egy is az életemben. És azt sem akartam, hogy én legyek a helyi házasságrobbantó Ribizli Gizi, miközben elfelejtettem, hogy a kicsiny falut réges-rég a hátunk mögött hagytuk. Nagyjából kilenc éve, ha jól számolom. Tehát, beszéljünk Róla. A neve Laci. Olyan százhetvenöt centi magas, és szemüveges, akárcsak én. Ennek egyetlen hátránya, hogy az övé elsötétedik nyáron, viszont az egyáltalán nem a szemüveg miatt van, hogy nem emlékszem a szeme színére. A haja egészen sötét barna, és habár csak pár évvel idősebb nálam, igen, látszik benne pár ősz hajszál. Akárcsak az enyémben, de mi nők élünk azzal a lehetőséggel, hogy fessük ezeket a csúnya hajszálakat. Nos, ő az a pasi, akit egyből a szívedbe zársz, cuki, aranyos, és mindig mosolyog. Rám legalábbis csak egyszer nem mosolygott, de haladjunk időrendben, és nem ártana tudni, ki a frász is vagyok én. Tehát a nevem Kerekes Laura. Rólam annyit érdemes tudni, hogy szabadúszó grafikusként keresem a kenyerem, javarészt reklámtáblák és plakátok tervezésével töltöm az időmet. A munkám sokszor itthonról is tudom intézni, és tényleg csak néha akad olyan, hogy bejárós felkérést kapok. A szüleim, valamint a bátyám Angliában élnek jelenleg. Előbbiek az anyagilag stabil hátteret teremtik elő nyugdíjas éveikre, a tesóm pedig – ki hinné – sikeres író, női álnévvel. Meglepő módon zabálják a könyveit, mert a sok csajszi mind komolyan elhiszi, hogy amit Chelsea ír, az a tuti! Egyszer megkérdeztem, mi van, ha látni akarják, de csak megvonta a vállát, és közölte, hogy akkor felbérel egy nőt, aki majd lesz helyette Chelsea. Na ez igen, az évszázad ötlete.

Az én karrierem sehova nem tart, igazából sajnos csak sodródom az árral, és várom, hogy a postás csengessen. Nem, nem kétszer, háromszor. Mert úgy csak a Kovács Laci csenget. Ja, és persze Piri, a barátnőm.

Tehát eljött az a fázós reggel, mikor aláírós levelem jött, és igen, mi képesek voltunk hóban, fagyban beszélgetni a kapuban. Arra panaszkodtam, milyen sokat fizetünk a fűtésre, és ekkor elhangzott az a pár mondat:

– Én is ennyit fizetek, és nálam sincs meleg. Mikor este hazamegyek az üres lakásba, feltekerem a konvektort, de olyan nagy a belmagasság, hogy mire felmelegszik a szoba, már csavarom is őrlángra, mert kelek fel, és megyek dolgozni. – Azt hiszem, épp elég bambán nézhettem rá, mert kibukott belőle az is, hogy az anyukájáénál eszik, miután végez a melóval, és úgy emlékszem, mintha azt mondta volna, válófélben van. Lelki szemeim előtt láttam felvillanni, ahogy lekerül róla a „házinyúl” tábla, és helyén feltűnik a „vadászidény”. Na igen, ezzel egy időben természetesen azt is tudtam, hogy ez még nem biztos, mert „ várj! mentsük a menthetőt, bár most életünk megdőlt...” azaz ott a gyerek, és mi van, ha helyre akarja hozni ami elromlott. A szomszédokkal igen jóban voltam szerencsére, így sem az nem tűnt fel, hogy átugrottam, sem az, amikor véletlen Lacira terelődött a szó. Zoli nagyon büszkén újságolta, mekkora spanok, így meglehetősen érdekes látványt nyújtott, mikor Zsuzsának, a nejének, mintegy mellékesen megjegyeztem:

– Te tudtad, hogy válófélben van a postásunk? Mit gondolsz, kibékülnek még? – A hatás nem maradt el, mindketten döbbentek meredtek rám. Azt hiszem, ekkor kellett arra rádöbbenjek, Laci olyan valamit kottyantott el, amit nem igazán terjeszt. A szomszédok egyszerre kezdtek el beszélni, és a zsivajban csak az volt egyértelmű, hogy többet tudok, mint ők. Másnap csörrent meg a telefonom, befutott egy fél éves irodai munka. A postásom nem jött felénk aznap, így délután megint bevágódtam Zsuzsáékhoz, és megkérdeztem, átvennék-e a leveleimet, mert legutóbbi beülős munkám ideje alatt bizony volt olyan nap, hogy bezárt a posta, mire végeztem az irodában. Persze nem volt gond, vállalták. Ennek ürügyén még Laci számát is sikerült megszereznem, de féltem őt felhívni. Amint lefixáltuk a főnökkel a kezdésem napját, megpróbáltam kilesni, mikor erre jön, ami persze nem jött össze. Így esett meg, hogy utána tekertem. Tudtam, merre jár, mert Piri is az ő körzetébe tartozott, így öt perccel később már a bringáját szuggeráltam, miközben reméltem, a mínusz kettőben nem fog sokáig melegedni az épp aktuális ügyfélnél. Végre kijön, és igencsak meglepve néz rám. Még jó, hogy ilyen hideg van, azt hiheti, a fagytól piros az arcom, pedig egyszerűen csak kimelegedtem, ahogy itt áll, és engem néz. Bátor Oroszlán vagyok. Bátor oroszlán!

– Szia! Azért kerestelek meg, mert meg szeretném tudni, hol kell meghatalmazást írni.

– Szia! Vártam, hogy hívj! Hát, az minek kell?

– Tudod, beülős munkát kaptam, és nem szeretném, ha olyan lenne, mint legutóbb, hogy visszament pár levél, mert nem volt időm felvenni.

– Igen, emlékszem, akkor már anyukádék nem laktak itthon, ugye?- Csak bólintok. Anyám, várta, hogy hívjam? Ez komoly? Úristen, nem gondolhatom, hogy ez jelent valamit...

– Ühüm. Nos, be kell menjek a postára? – Egy pillanatig mereng, majd benyúl a táskájába.

– Lehet, hogy van nálam véletlen még meghatalmazás, és akkor most meg is írhatjuk. Szerencsére volt nála, nem is egy, így lezser mozdulattal kapásból kettő repült szét a mappából. Egyszerre hajolunk, lépünk, és csak egy centi, hogy össze nem fejelünk, és újabb, hogy ne lépjek rá, miközben a csizmám orrán landolt egyik papír után nyúl. Zavart vigyorgás, majd a szokásos kérdések. Nevem. Anyám neve. Nahát, az ő keresztanyját is így hívják. Nem, biztos nem vagyunk rokonok, nálunk mindig nagy családi banzájok vannak, és találkoztunk volna. A születési helyem. „Ó, végre új helységnév”. És az idő. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért ő ebben a pillanatban mindent tud rólam, egészen, amíg be nem nyögi, hogy a fia azon a napon, és hónapban született, mint én, csak később. Én mindeközben fogom a bringám, és mikor elém teszi a papírt, hogy aláírjam, ügyetlenkedni kezdek. Annyira imádom, amiért az egyik kezével megfogja a kormányt, a másikkal a mappát tartó bal kezem, és ahogy aláfirkantom a jelölésnél, igyekszem ezt minél lassabban, azért, minél tovább érezzem a bizsergést.

Amikor elteszi a papírt, komolyan nem emlékszem, hogy jött fel a téma, de a szemembe néz, és kijelenti:

– Elváltam. – Ezzel a szóval betódul gondolataim közé a kérdés, amit tudom, hogy nem mondtam ki, de mégis válaszolt rá:

– Az asszony félrelépett... – És folytatja, ha nem baj, nem osztanám meg, miket mondott, mert én csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, miközben leesett szájjal bámultam Rá. Hogy lehet ez? Mérget vettem volna rá, ebben az esetben ő a hűtlen fél, mert nagy körzet, sok szép nő, ugyebár... Annyira lefagytam, hogy csak másnap jutott eszembe: Mondanom kellett volna neki, ismerek én olyan nőket, akik boldogan omlanának a karjaiba. Élükön magammal, természetesen. Igazából akkor először nem láttam mosolyogni, és megdöbbentett az arcára kiülő csalódottság.

Este egy nagy bögre kakaóval az ágyban azon merengtem, amit hallottam. Várta, hogy hívjam. Ez most mit jelent? Jelent valamit? Ő az összetört fél. Túl van már ezen? És lenne nála esélyem? Mikor megtudtam a HÍRT, pláne, hogy Ő az, akit megbántottak, segíteni akartam neki. Ha másként nem, hát azzal, hogy az általa adott "vegyél postamobilt"szórólappal a kezemben a következő csekkbefizetésnél odamentem a postaboltos hölgyhöz, és az orra alá dugtam, hogy "Ibike, drága, nekem ez a mobil kell. Tegnapra. Ja, hogy ez nincs itt? Akkor majd kihozzák. Rendben." Pláne rendben, mikor azt mondta, az hozza ki, aki ezt ideadta. A szívem dobbant egy jó nagyot, és örültem, ahogy kell. Nos, mindegy, hogy nem Laci hozta ki, mert Szilvi, a lakótársam vette át, és idegesen rángatózó szájjal közölte, mennyibe fájt ez neki, még akkor is, ha megkapta este a készülék árát. Tehát, ott volt az új telefon, és napokig csak néztem, igen, itt a száma. Aztán odafönt rendezték a dolgaim. Hagyatéki tárgyalásra vártam idézést, és remegő kézzel tárcsáztam. Mikor beleszólt, majdnem ki is nyomtam, de végül megjött a hangom, és gyorsan ledaráltam, honnan van a szám (mintha nem tudta volna), miért hívtam, és mikor végeztem, ennyit kérdezett:

– Ezt mind egy szuszra mondtad el?

– Igen! – vágtam rá, majd egy "Akkor szia" kíséretében befejeztem a beszélgetést. Tiszta hülyének éreztem magam, és azt ismételgettem: minek hívtam föl, nem vagyok normális, azt hiszi, zaklatom, te jó ég...Mindezen bizonytalanságaim csak addig tartottak, míg két nappal később ő nem hívott engem...

Nagyapámmal nem is tudom, milyen volt a kapcsolatom. Ő egyben biztos volt: nem fogja megérni a lakodalmamat. Nos ebben igaza lett szegénynek, de bárhogy is erőltettem az agyam, egyszerűen nem volt olyan épkézláb fickó, aki

1; Egyáltalán megkérte volna a kezem.

2; Akinek igent mondtam volna.

Tehát a temetésen azzal a kellemetlen szájízzel néztem a ravatalt, hogy anyám, itt vagyok mindjárt harminc éves, és se férj, se ház, se gyerek. Oké, kocsi se, mert anyuékét használom. Tehát a nagyapám meghalt, eltemettük, és anyum megint összeveszett a testvérével, ugyanis kiderült, hogy az unokái részére tatám egy takarékbetétkönyvet hagyott, ez Kristófé és az enyém volt, amennyiben ő elhalálozik. Itt tört ki a parasztgyalázat, mert a nagynéném közölte, hogy az ő gyerekei is törvényes örökösök, mire anyu eszébe juttatta, hogy nincs is gyereke, valamint mivel negyvennyolc éves, nem valószínű, hogy gyereket szül fél éven belül, mire meglesz a hagyatéki. Öröm a boldog család!

Nos, megcsörrent a zsebemben a telefon. Az új számom kevesen tudták, és majdnem kiesett a kezemből a készülék, mikor megláttam a kijelzőn: Laci. Remegő kézzel vettem fel, és szóltam bele:

– Igen?

– Szia, Kovács László vagyok, és azért hívlak, otthon vagy-e, mert megjött a levél, amit vártál. – Reggel fél hét volt, én pedig épp fél órája voltam a munkahelyemen.

– Hát, az az igazság, hogy hatra járok be.

A vonal egy pillanatra csendes lett, és magamban azt ismételgettem: sajnálom, sajnálom.

– Nos, akkor dobjak be értesítőt, vagy adjam le Zoliéknak? – Egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy hazamenjek, de azt hiszem, akkor repültem volna, hiába a határozott idejű megbízatás.

– Add be kérlek nekik. Köszönöm, hogy szóltál.

– Nincs mit, jó munkát! Szia!

– Neked is, szia!

Nem tudom, miért szomorodtam el, mert lényegében örülnöm kellett volna, hiszen Ő hívott. Persze hivatalos ügyben. Igazából mit is várok? Csodát?

Koncentrátumok...

Szerintem nem csak nekem tűnt fel, hogy ha bizonyos dolgok foglalkoztatnak, akkor hirtelen csak azokkal lesz tele a város, a megye, az ország. Pl.: mostanában csak kismamákat látok, de nem szaladok ennyit előre, mert az előzményeket szeretném kiírni magamból.

Szóval rájöttem, hogy a László egy sűrű név. Laci a munkatársam, a zöldséges, a kettővel feljebb lakó szomszéd, a barátnőm sógora, és természetesen a postás is. Csak Lacikkal futok mostanában össze? Na jó, a többi Laci hidegen hagy, viszont AZ a Laci nem. Tehát, végre szabadnap. Mert jön a könyvem, megkaptam az értesítőt, és a főnökasszony jó fej volt. Lustán fetrengeni az ágyban fél nyolcig, micsoda jó kis nap! Mert ma szerda van, és heti hat nap munka után ez tényleg valami különleges. Kényelmesen felkelek, kávézok, felöltözöm, és mire végzek a reggeli toalettel, épp fél kilenc van. Az óra elkezd lassulni. Komolyan, a másodpercmutató belassul, szinte meg sem moccan. Mi ez, merül az elem? Nem, ez csak a várakozás csigatempós időátállása. Szörnyű! De tíz csiga perc után szól a csengő. Hm, a szomszéd jön??

Megyek ajtó, majd kaput nyitni. Év eleje van, tombol az influenza szezon, így mikor szegény, szerencsétlen helyettes rám néz, majdnem eldobja a kezében lévő cuccot, ahogy letámadom:

– Laci hol van? Beteg?! – Nálam jóval fiatalabbnak tűnik a srác, se köpni, se nyelni nem tud, csak néz, majd bevillan, mintha az arcába hisztiztem volna valamit.

– Nem, nem, csak szabin van. – Akkora megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, mintha azt mondták volna, fizetett szabit kapok a következő két hétre.

Csak jóval azután érem fel ésszel, hogy nem köszöntem, mikor a könyvemmel és egy bögre kakaóval bekucorodok a fotelba. Szegény helyettes, ugyan hányan támadják így le ma?

Ráérek, más dolgom sincs, mint agyalni. A könyv gyorsan a polcra kerül, és nekem máris ellódul Felé a gondolatom. Mit csinálhat? Mi van vele? Amikor beszéltünk, a fiáról is szó esett. Te jó ég, ő mindent tud rólam, mert a meghatalmazáshoz kellett anyám neve, hogy hol, mikor születtem... Akkor annyira sült hal lettem, eszembe se jutott visszakérdezni. Most már bánhatom. Persze az interneten sincs fent, mert miért is lenne?

A következő hónapok csendes álmodozással telnek, végül megváltoznak a dolgok. Véget ér a munka, én pedig újra itthon leszek, és talán történik valami érdemleges.

A szerk. megjegyzése : Nincs javítva, azaz van jó pár gondolatjel, és egyéb elírás benne. Mindössze arra vagyok kíváncsi, megfogott-e bárkit is, amit kreáltam :)